A San Francisco környéki thrash mozgalom egyik úttörő zenekara volt a Mordred. Nem indultak annyira korán, mint a Metallica, vagy a Testament, mégis mint alapzenekar hivatkozunk rájuk, hiszen elsők között keverték a funk rockot a thrash metallal, és ha csak kis mértékben is, de a hip hop is felütötte a fejét náluk. A hőskorban három nagylemezük született, ezek közül talán a legértékesebb kiadvány a sokakat meghökkentő bemutatkozó lemez, a "Fool's Game". 1989-ben kiállni a világ elé egy DJ-vel megtámogatva, és funky-alappal nyomatni a komplex thrash témákat elég nagy merészségnek számított.

A bandában Scott Holderby énekelt, Danny White és Jim Taffer gitároztak, Gannon Hall dobolt, és Arthur Liboon basszusgitározott. Rajtuk kívül ott volt még a stúdióban egy rakat énekes, köztük olyan arcok, mint Chuck Billy a Testamentből, vagy Mike Coons, a Laaz Rockitból, illetve színezte a palettát Aaron Vaugh DJ. Az ő feladata volt a csillogó fekete lemezek ide-oda tologatása, és az ízes próza.

Ha nem is tudtak úgy befutni, mint a Red Hot Chili Peppers, nem is mentek el kommersz irányba soha, és a mai napig tudja a világ, milyen lemezeket alkottak. Esetükben tehát nem egy vérbeli thrashbandáról beszélünk, hanem egy funk-metal kutyulékról, ami még ma is előcsalogatja azt az alapvető kérdést, hogy ez meg mi akart lenni valójában? Az énekes nem tartozott az élvonalba, túl sok dallam nem szorult a torkába, viszont a zenészek gyönyörű alapot adtak, a dalokat össze-vissza szabdalták, tördelték, variálták, és tolták a két gitárt keményen.

Talán ha kaptak volna pénzt egy-két látványos videóra, ma minimum olyan tisztelet övezné őket, mint a Nagy Négyes tagjait. 1994-ben, a harmadik lemez kiadása után a Mordred feloszlott. A kétezres években hosszú hallgatás után újra aktivizálta magát a társaság, azonban a 2021-es visszatérő lemezük nem sokat mutatott régi énjükből, az év egyik csalódása volt.  8/10