Nemrégiben Paul Horn életútja kapcsán jegyeztem meg, hogy valóságos vándorcigány volt, most egy olyan ember lemezét ajánlom, aki ténylegesen vándorcigányként élt és muzsikált, igaz, nem a szó eredeti jelentésében, de közel ehhez. Bacsik Elek (1926-1993) életének legfontosabb mozzanatait remekül összefoglalva olvashatjuk a Wikipédián, ezért most inkább magára a hangzóanyagra fókuszálnék. Néhány jelentősebb állomást mégis ki kell emelnem ebből a pályafutásból, ami a maga nemében páratlan: Budapest - Ausztria - Svájc - Bejrút - Olaszo. - Spanyolo. - Portugália - Párizs - Las Vegas - Quebec - Chicago

Döbbenetes még olvasni is a színhelyeket, ám mindezt megélni, olyan zenei tehetséggel, ami neki adatott, és a nyolcadik kerületből eljutni a Las Vegasi milliomosok mulató közönségéig, erre mondják pestiesen, hogy nem sámli! És hogy kikkel zenélt együtt, egy lemezen? Ez a névsor még inkább  meghökkentőbb, mint a nem kevésbé hihetetlen vándorút. A teljesség igénye nélkül: Clark Terry, Quincy Jones, Dizzy Gillespie, Lou Bennett, vagy a párizsi éveiben Serge Gainsbourg.

A felvételek születési ideje 1963, a színhely Párizs. Ez a franciás könnyedség, a kávéházi hangulat, az incselkedő sanzonok világa köszön vissza a legtöbb kompozícióban. Ezek nagy része közismert jazz örökzöld, mint amilyen a Tenderly, az Over The Rainbow, vagy a So What. A számok között a La Saison Des Pluies (Esős évszak) az egyetlen Bacsik/Legrand szerzemény. Ez egy elektromos orgonával gazdagon megtámogatott, mélabús darab, valójában nem számít a lemez csúcspontjának. Inkább a Jimmy Heath tollából származó Geminit ajánlanám a magyar olvasóknak, csak előbb a közreműködő zenészeket sorolnám fel: a doboknál Daniel Humair (25 éves ifjoncként), a bőgőnél Guy Pedersen, az orgonánál Maurice Vander ( 3 számban).

Az igazság az, hogy egy kimagasló technikával játszó, könnyed kezű gitárost hallhatuk ezeken a felvételeken, - s nem utolsó sorban egy gyönyörű, telt hangú elektromos gitárt – valahogy mégsem érezhető az egyéni stílus, a saját hangzás, ami például Szabó Gábornál teljesen egyértelműen, áthatóan jelen van, és nincs olyan váratlan húzásokkal sem megfűszerezve a játéka, mint ami Zoller Attila albumain előfordul. Ezzel együtt, ha nem is klasszis kategória, nagyon kellemes, pihentető jazz szól a korabeli korongon. Néha-néha (tényleg csak elvétve) megvillan Bacsik keze és belemegy egy kis kalandozásba, mégis érzésem szerint tudott volna többet is, egy kis bátorsággal. Bár már 43 éves volt ekkor, korábban nem jelentek meg lemezei, talán kicsit szokatlan lehetett számára, hogy rögzítésre kerül, amit csinál.

Valójában a felsorolt témákat jó ízléssel játszotta el, azonban semmi olyat nem tett hozzá ezekhez, amitől igazán forradalmi, igazán izgalmas album született volna, ezért ezt a kiadványt nem tudom a legmagasabb pontszámmal értékelni, de minden jazz kedvelőnek, aki nem ismeri, jó szívvel ajánlom! Aki jobban elmélyed Bacsik életművében, azt fogja tapasztalni, hogy ő valójában nem gitáros volt, hanem univerzális zenész, zseniális hallással, ami rendkívül könnyűvé tette számára a hegedűn, gitáron, bőgőn való játékot. Ez a sokoldalúság a mai napig ritkaság, csak kevés jazz előadót jellemez, már csak ezért is értékes a kevésbé ismert Bacsik-hagyaték.  7/10