Sokat kellett várni az új Megadeth albumra, az utoljára kiadott Dystopia óta majdnem hét év telt el, s közben sokat változott a zenei színtér, ahogy a klasszikus felállás is. Dave Ellefsont egy meglehetősen furcsa szexbotrány okán Mustaine kirúgta a bandából, holott szexuális aktus nem történt, sem konkrét feljelentés a hölgy részéről, de ezt hagyjuk is, mert a lemezanyaghoz vajmi kevés köze van. A helyére beugró Steve DiGiorgio a világ egyik legjobbja ezen a hangszeren, így a minőségromlás nem magyarázható Ellefson mellőzésével. Mert sajnos a nagy négyes egyik oszlopos tagja mára alaposan megfáradt. Amennyire szerettem a Dystopiát, annyira gyengének találtam a The Sick, The Dying… and The Dead albumot. Erőlködés a köbön.

Túlságosan bő lére nem érdemes ereszteni: az anyag nem fog maradandó nyomot hagyni a zenetörténelemben. Nagyon messze van a csapat klasszikus lemezeitől, elsősorban a Rust In Peace, Countdown To Extinction albumokra gondolok, de a nyolcvanas évek terméseitől is, a Dystopiáról nem is beszélve. Köztudott, hogy Dave Mustaine időközben nem kis ellenféllel hadakozott, s győztesként hagyta el a színteret, ez sokkal lényegesebb tényező, minthogy a nagy visszatérés nem sikerült, érdemes ezért nagyvonalúan kezelni a történetet.

A nagyvonalúság azonban nem kötelez arra, hogy elvakultan agyondícsérjük azt a nagy semmit, amit most a zsákból előrántott a főnök. Zeneileg még csak-csak rendben is lenne az album (tényleg nagy jóindulattal) ám a dalokban a világon semmi megjegyezhető nincs, sem egy refrén, sem egy ütős sor, sem egy dallamfoszlány. Talán a Soldier On című, zakatolós témára írt nóta említhető, mint a lemez slágere, azonban ez is annyira öregurasan totyog, amit még éppen csak el lehet vállalni így a nyugdíjas kor beköszöntével.

Nos, ez van. Értéknek ott van a kiváló dobolás, abban hiba nincs, a gitártémák sem nevezhetők nyeretlen kétéves próbálkozásoknak, azonban mindez elvész valahol a ködben. A lehető legtömörebben fogalmazva: nem harap a cucc. Nem csíp meg semmi, kitört a fullánk, minőségi hangszerelésben előadott, helyenként thrashre emlékeztető muzsika. (Célebutante, Police Truck, Killing Time) Ha mondjuk egy fiatal kezdő csapat jelentkezik ugyanezekkel a számokkal, azt mondjuk, van bennük tehetség, hajrá, előre. A Megadeth részéről ez így egy kicsit kevés, nem csupán önmagukhoz képest, hanem a kortársaik időközben piacra került lemezei is magasra emelik a mércét. A Testament sokadik virágzását éli, a Death Angel is megtartotta a mérgét, a német pályatársak is villognak, remélhetőleg Mustaine is képes lesz még dobni egy emlékezeteset, mert ez most nem jött össze. 6/10