"Csendes megközelítésben" - mondja a cím, de vigyázzunk ezzel! A megfogalmazás kicsit csalóka. Hosszú ideig valóban visszafogottság uralkodik, ám ahogy a játékidő telik, úgy válik egyre erősebbé a lüktető pulzálás, ami az album második felét jellemzi. Egyszer csak beindul a gépezet és sodor magával az ár... Szerencsére Miles Davis erős kezű kormányos, és itt van Joe Zawinul is a fedélzeten, valamint a fiatal John McLaughlin működik a gitárnál, Wayne Shorter pedig a szaxofonnál. Mit is lehetne erről a legendás anyagról mondani?

Olyan zene ez, amit egész egyszerűen képtelenség megunni, még a századik meghallgatás után is tartogat meglepetéseket. Teljesen kiszámíthatatlan, több irányba futó kalandozás, van benne egy kis ambiente, egy kis chill out, miközben a jazz és a rock meghökkentő keveréke. Kimagasló felvétele véleményem szerint a Shhh Peaceful, bár az ilyen lemezeket első perctől az utolsóig ki kell élvezni, hiszen gondosan összerakott, egymásra épülő darabok gyűjteményei .

Ott kezdődik az egész, hogy nincs szerkezet. Elindulnak valamerre, aztán egy kicsit ráállnak, aztán mennek másfelé, majd megint másfelé, és valahogy az anyag mégis egyben van. Mivel ez részben spontán, részben előre megírt produkció, így erőteljesen vibrál, feszül a kontrasztoktól. Feltehetően ez biztosítja a máig éltető erőt, ami belőle árad. Fontos megemlíteni, hogy mind Zawinul, mind Shorter, mind McLaughlin, és nem utolsó sorban Miles Davis erős, határozott egyéniségek voltak. Mindannyiuk közös nyelvén, a zenében jól megértették egymást, de nem feltétlenül voltak barátok, nem is egy együttesként dolgoztak, hanem inkább egyfajta furcsa átmenetet képeztek a session-zenélés, és az együttes alkotás között.

Meglátásom szerint a Bitches Brew és az In a Silent Way leginkább a XX. századi kortárs komolyzenéhez áll közel, tudatosan kerüli a könnyűzene elemeit, a jazz alkotórészeit pedig kedvére bontogatja, ragasztgatja. A trombita hangját effektekkel megvariálni egy merénylet. De muszáj volt, Hendrix miatt. Ő volt akkoriban a legmenőbb, és a hiú Miles nem akart lemaradni mögötte szólózásban. Ám ez hülyeség, mert Hendrix blues szólókat nyomatott, ami egy jazz-trombitásnak nem igazán izgalmas. De mindegy, így volt, és kész. Egy biztos: ennél fontosabb nagylemez az újkori zeneirodalomban aligha létezett. Mindenkinek illene legalább belehallgatás szintjén megismerkedni vele.   10/10