Az egyetlen Red Hot Chili Peppers album, amit hajlandó vagyok végighallgatni. Sőt! Szeretem. Hihetetlen nagy zene ezektől a bohócoktól, akik 1989-ben még komolyan vették a bohóckodást, legalább annyira zenében adták vissza a bennük rejlő kreatív energiákat, mint külsőségekben. És ami a legfontosabb: kerülték a slágereket! El tudjuk ma ezt képzelni róluk? Nagyon messze eltávolodtak már a gyökereiktől, csak nyomokban emlékeztetnek egykori önmagukra. Pedig mekkorákat játszott itt Mr. Balsary a basszusgitáron, az valami embertelen. Tényleg hallani kell!

Az egész banda jóval nyersebb, jóval keményebb hangvételű társaság volt, még annál is, amelyik aztán akkorát robbant az Under The Bridge című nóta videójának köszönhetően. Egészen addig a pontig, (tehát a Mother’s Milk idején is) a világon alig néhányan hallottak róluk, pedig éppen ebben a korszakukban érdemeltek volna több figyelmet. A Blood Sugar… nem lett persze gyenge eresztés, de ma elő nem venném, az biztos. A Mother’s Milk valahogy nem tudott elcsépelté, lejárt lemezzé válni. A zenekarban ekkor ugyanaz a négy ember játszott, akik ma is. John Frusciante – gitár, Anthony Kiedis – ének, Flea – basszus, Chad Smith – dob. Nem tudom, egyáltalán játszanak-e erről akár csak egy nótát is a jelenleg futó műsoraikban?

Nem azért írom ezt az ajánlót, hogy savazzam őket, csak nehezen tudom csalódottságomat leplezni, hiszen itt tényleg annyira elsőrangú funk-rockot toltak, ami a Funkadelic örökségével felér. Nagyszerűen keverték az idegbeteg kántálást a rap-betétekkel, a hisztérikus visításokkal, a csorda vokálokkal, a női háttérénekesek kristálytiszta énekével. Minden-minden a helyén volt. Frusciante sem játszotta túl a gitárhős szerepét, Anthony sem ripacskodott többet, mint amennyit a szerepe megkívánt, Flea pedig, mint már említettem világbajnok futamokkal díszítette ezt az egész kavalkádot.

Mindebben nagy szerepe volt Michael Beinhorn menedzsernek, akinek a neve ma már fogalom, de akkoriban nagyjából senki volt, vagy legalábbis egy közel sem felkapott zenei rendező. Ő készítette az 1987-es anyagukat is (az sem lett sokkal gyengébb ennél) és bizalmat kapott ehhez is, aminek köszönhetően egy gitárban erős, dinamikus album született. Beinhorn ezt követően olyanokat dobott, mint pl. Soundgarden – Superuknown, Soul Asylum – Grave Dancers Union, vagy az Ozmosis Ozzyval. Mivel a Mother’s Milk kapott egy terjedelmes Wikipédia szócikket, és nem szeretném ezt felmondani – ezért csak annyi lenne ennek a kis írásnak a lényege, hogy ez tényleg egy maradandó érték.    9/10

Személyes kedvencem erről a lemezről a Johnny: