A kilencvenes évek thrash metal termelése legalább annyira értékekben gazdag terület, mint mondjuk a hetvenes évek rockzenéje, ezt azok kedvéért érdemes így meghatározni, akik ebből a termékeny korszakból csak a Metallicát ismerik, tőlük is jellemzően a Fekete Albumot. Vannak olyanok is szép számmal, akik a közvetlen élmezőnyön nőttek fel (Exodus, Testament, Megadeth, stb.) de már mondjuk a Forbidden, Dark Angel, Flotsam And Jetsam neve nem sokat jelent számukra. Ez már inkább a harmadik vonal, ami egyébként annak idején messze nem volt lebecsülendő, mivel tehetséges zenekarok ezrei próbáltak a teljesen ismeretlen státuszból ide felkapaszkodni. Ez a bravúr sajnos nem sikerült a Defiance nevű zenekarnak. Nézzük meg, vajon miért?

A kiadvány rögtön az elején gitárszólóval nyit, majd bekapcsolódik a dob, és jön a klasszikus cséphadarás csordavokálokra kihegyezve. 1:20-ig teljesen tipikus, sőt átlagos minden, ekkor azonban egy váratlan énekmegoldás, egy tisztán, szépen ívelő sor érkezik az addig erőlködő énekestől. Itt már érezhető, hogy történni fognak dolgok a lemezen, csak még azt nem tudjuk mi. Elárulom: hangulatváltások, ritmusváltások, zenei betétek, dallamtöredékek, és nem utolsó sorban eszement gitárriffek érkeznek, sűrű egymásutánban. De aki ezt egy lemezboltban feltette, az egy perc után könnyedén ki is léphetett belőle.

Ez volt egyébként az Oakland városából származó Defiance harmadik lemeze, hányattatott küszködések után, mint egy utolsó aduként kiterítve a szakma és a közönség elé. Ma már tudjuk, nem jött be. Annak ellenére, hogy már a második nótában (Step Back) megbizonyosodhattunk róla, a gitárosok eszméletlenek. Egymást próbálják felülmúlni a villongásban (Doug Harrington és Jim Adams). Az éneket Steev Esquivel vállalta fel, jó érzékkel keverte a dallamokat az erőteljes szövegmondással, kicsit a Testament indiánját idézve, a Metallica előtt is tisztelegve, mégis eredeti módon. Még egészen finom, prog- rockos megoldásai is voltak, a Perfect Nothing elején. Nem kimagasló hangszín, ezért bele kellett adnia mindent, és meg is tette a magáét. Matt Vander Ende helyezkedett el a doboknál, nagybetűs élményt nyújt minden megmozdulása, Mike Kaufmann dörgedelmes basszusmenetei pedig feltették a pontot az i-re.

Technikás, kiszámíthatatlan, sokrétű lemez, az interneten néhol még fúziós jazz metal megjelölést is kapott. Ez mondjuk túlzás kicsit, de igazság szerint oda kellett volna kerülnie a műfaj alapkövei közé, még akkor is, ha ekkortájt óriási mennyiségű komoly vetélytársa volt. Sajnos nem hozta el a várt sikereket, így Esquivel kiszállt, és megalakította a Skinlab zenekart. A Skinlab egyike volt az első Nu-Metal formációknak, egészen komoly karriert futott be az államokban, a többiekről sokat nem lehet tudni. A lemez eltűnt a süllyesztőben, ott is marad, amíg valaki ki nem veszi...  A kétezres évek retro hulláma egy album erejéig még visszasodorta őket a zenei világba, erről még lesz szó itt a blogon, azóta azonban mély hallgatásba burkolóztak.  8/10