Augusztus 20-án úgy illik, hogy magyar lemez kerüljön terítékre. Legyen ez a Skorpió harmadik nagylemeze, a Kelj fel! című korong. Egy kevésbé ismert kiadvány a hetvenes évekből. Ma is jó érzés elővenni s a lejátszóban megdöngetni. Annál is inkább, mert a mai magyar rockzenekarok döntő többsége meg sem közelíti ezeknek a régi muzsikusoknak a színvonalát. Nagy kérdés, vajon generációk közötti különbségről van szó, vagy csupán az egyéni kvalitások közötti eltérések okozzák ezt az érzetet? Hogy ez a lemez minőségi rockzenét, mégpedig az akkori – egyébként nem gyenge – mezőnyből is kiemelkedő rockzenét tartalmaz, könnyű megállapítani. A hangszeres megoldások önmagukért beszélnek.

Sajnos a Skorpió Magyarországon beleesett azon zenekarok csapdájába, akiknek egy slágerük óriási siker lett, minek következtében mindenki azzal azonosítja őket. Kétlem, hogy egy átlag zenehallgató a Dédapám kivételével akár három nótát meg tudna nevezni tőlük, nemhogy nagylemezeket. Valójában ez a banda ennél a slágernél lényegesen komolyabb dalokat alkotott, csak azok nem voltak ennyire fülbemászó szerzemények, inkább a fúziós jazz irányába hajoltak, nem a pop listákat célozták meg.

Ha röviden kellene őket körülírni, azt mondanám ők voltak a fuvola nélküli Mini. A két együttes közötti párhuzam adja magát. Részben műfaji azonosságok, részben az onnan ide érkező Papp Gyula orgonista miatt. A legfontosabb azonban: Ugyanaz a technikás dobolás adja az alapot mindkét csapatban. Feszes szerkezetű funk-rock/jazz rock témák, ezekre ráhúzott kissé naiv, kissé sematikus szövegek, és kiváló szólók jellemezték mindkét társaságot.

Erre a bizonyos harmadik lemezre is ez jellemző, harap a gitár, remek a sound, jók a nóták, egyedül az énektémákban érezni egy kis lazaságot, egyfajta nemtörődömséget, ezért velük kapcsolatban is tartom, amit a Mini kapcsán korábban megjegyeztem: instrumentális jazz rockban jobban kiteljesedhettek volna. A szövegek sutasága nem túlságosan zavaró, ám nem lehet fölöttük szemet hunyni, általában nélkülözik az irodalmi mélységeket, gyakori bennük az unalmas ismétlődés. Pl. a címadó dalban annyit keltegetik már azt a hétalvó szomszédot, amitől annak régen talpra kellett volna állnia…

De azért frappáns dolgokat is találunk itt a szövegek között, a Piactér egészen meglepő, jólesően kritikus hangvételben fogant: „ Könnyáztatta szerelmes könyv és félkabát, eredeti giccskép, fogatlan bélyeg, biciklilánc, minden féle cucc, mit szemed megkíván, vár itt rád, ne szalaszd el hát… Piactér… Amott egy kéregető gyötri hangszerét, piactér, 500 árus harca 3 vevőért…”  Ez talán a lemez legjobban sikerült darabja, kár a helyenként hamis énekért, mert a basszus vaskos, a billentyűk óriási lendülettel húznak, a refrén szépen csattog rá a sorokra.

További kellemes/kedves tételek: Ne törjön le téged (kiváló blues gitározás Szűcs Antal Gábortól), Késő (kissé Weather Report-jellegű téma, Németh Gábor zseniális a dobokkal), Vége van a napnak (talán ebben a legizmosabb Freinreisz Károly basszusgitárja)  Összességében nem nevezném klasszikus, megkerülhetetlen nagylemeznek, de hogy minden hibájával együtt kiemelkedik mind az akkori tömegtermelésből, mind a maiból, az megkérdőjelezhetetlen. A hetvenes évek rádiós sikerlistáin nem véletlenül nem szerepelt innen egy dal sem, ahhoz túl kevés volt bennük a szirup. Ennek köszönhetően ma is fogyasztható.   8/10