Néhány nappal ezelőtt, életének 67. évében elhunyt Steve Riley, az L.A. Guns, a WASP, a Keel és a Steppenwolf egykori dobosa. Nehéz elhinni. Nagyjából 12 éves lehettem, amikor először hallottam WASP nótákat, még a The Last Command albumról, majd 13 évesen szembetaláltam magam a fenti borítóval, s a benne rejlő koronggal. Azonnal tudtam, hogy ezt nekem kell hazavinnem a lemezboltból. Így is lett. Magyar kiadása nem létezett ennek a lemeznek, így egy hazánkba eljutott Jugoton nyomásban vettem meg, és szó szerint ronggyá hallgattam. Azt hiszem ez volt az első heavy metal lemezem, amit közel 20 éven át őrizgettem, majd az egész kollekciót nevetséges összegért átadtam egy kereskedőnek…

Bánom is, meg nem is.  Voltak benne ritkaságok, de a kétezres évekhez közeledve a vinyl LP idejétmúlttá vált, ráadásul annyit pattogott-sercegett már a tű, hogy a CD-lemezek megjelenése akkoriban valóságos áldásnak számított. Visszatérve a lemezanyaghoz, minden kétséget kizáróan ez az a lemez, amit a legrégebb óta ismerek és a mai napig hallgatom! Újra és újra előveszem, annak ellenére, hogy minden egyes pillanatát betéve tudom, szinte magamban hallom az egészet, mégis alapvető élményt nyújt a meghallgatása, köszönhetően elsősorban Steve Riley dobolásának, amivel nem tudok betelni.

Amikor Steve beszállt a WASP gárdájába, akkor ő még egy névtelen senki volt, aki éppen a Keel lemezanyagát vette fel egy Los Angeles-i stúdióban. Egyszer csak váratlanul megcsendült a telefon: „- Halló, Steve Riley? Kellene nekem egy dobos… Nem mondhatom meg, ki vagyok, de lemezszerződéses, turnéra készülődő banda vagyunk, éppen indulnánk egy Európa-körútra, sürgősen kellene egy beugró. Tudom, hogy lemezszerződés előtt állsz a Keel-el, de még mielőtt aláírnád, átjöhetnél hozzám megdumálni a dolgot…”

Ez volt Blackie Lawless, a WASP frontembere, aki elégedetlen volt Tony Richards dobossal, (az 1984-es bemutatkozó lemezükön szerepelt) elvitte magával Riley-t az akkor induló turnéra, és a beugró ifjonc annyira bevált, hogy hazaérve meg is tartotta maga mellett. A The Last Command, az Inside the Electric Circus, és a Live In The Raw lemezeken hallható a játéka. A Live In The Raw igazából nem volt hivatalos nagylemez, inkább egyfajta Best of válogatás, némi közönségzajjal kísérve. A lényeg: a WASP ekkor volt a csúcson, óriási nótákat vezetett elő, profi keretek között, teljes lelkesedéssel.

Steve Riley: ”Amikor annak idején kimentünk a színpadra lenyomtunk mindenkit. Lenyomtuk a Maiden-t, lemostuk a Kiss-t, kinyirtunk mindenkit! Egészen ’87-ig, amíg a bandában voltam, mindegy volt, ki előtt léptünk fel, bárkit lesöpörtünk a színpadról! Annyira elementárisak, látványosak voltunk, de nem csak a show részéről beszélek, hanem a hangzás, a zene, minden egyszerűen tökéletes volt!”  (Rock Eyez)

A lemez első száma azzal kezdődik, hogy egy öblös hang bejelenti: „ - Long Beach Arena, they have returned, for the final night of the 1986/87 world tour. The most outrageous band in the world...W.A.S.P.” És azonnal megreszeli Chris Holmes a húrokat, máris jön az Inside The Electric Circus, majd sorra a többi klasszikus. A Manimal, az örökké szexéhes, emberállatként viselkedő Blackie önvallomásával, a 9.5 Nasty, mely egy kivételesen izgalmas nővel való találkozást mesél el, vagy a Humble Pie (eredetileg Ahsford&Simpson) brutálisan átdolgozott I Don’t Need No Doctor nótája, és sorolhatnám az összeset. A mai napig kirobban belőlem is a Harder Faster keményen odamondó refrénje, és amikor megszólal a Wild Child, máris átlényegülök egy vadóc, szeretetéhes kisgyermekké...

Gyenge pont talán kettő ha van: a Blind In Texas és a Scream Until You Like It – ezeket valahogy sosem tudtam megkedvelni, már a bakelit lemeznél is odébb ugrattam a tűt, annyira bugyuta nóták. Na de ennyi belefér, mert figyeljük csak meg mekkorákat dobol Steve Riley a Manimal indulásánál (ez a sorozat aztán a dal közepén is visszaköszön) vagy a LOVE Machine refrénjénél:  LO -ta-tamm, VE- ta-tamm… all I need is my love machine… - fantasztikus! Nem véletlenül készült annyi WASP tribute dobvideó a You Tube-on, mert ezeket a groove-okat valódi öröm játszani! Ezek közül az Only Play Drums csatornán található több zseniális feldolgozás is. 

A WASP ezt a lemezt követően megpróbált a The Who nyomvonalán haladva rockoperákat, metal konceptlemezeket készíteni az örökkévalóság számára, több-kevesebb sikerrel, Steve Riley pedig az L.A. Guns dobosa lett, mivel Blackie szerint nem illett a WASP tagságába. Akkoriban sajnáltam, hogy kirúgták, de ma már nem bánom, hogy így történt, hiszen a kisebbik Guns lemezei legalább olyan jól sikerültek, mint a kései WASP albumok, ha nem jobban. Persze azt már soha nem tudjuk meg, milyen lett volna mondjuk a Crimson Idol, vagy a Headless Children vele.  Steve Riley,  gyermekkorom egyik legendája, nyugodj békében!   9/10