Nem hiszem, hogy egy magára valamit adó izomkodó mellőzheti a kelléktárából Max Cavalera valamelyik formációjának egy-egy gyümölcsét, és mi más is lehetne ez a formáció, mint a Soulfly? Ha ebben a bevezetésben árnyalatnyi humor érzékelhető, az nem véletlen. Hiszen Max esetében valóban van bőven miből csemegézni, (mint ahogy hősünk fog is még szerepelni ebben a sorozatban) és azt is be kell vallanom, kezdetektől fogva megmosolyogtam ezt a társaságot, csakhogy az állítást tényleg komolyan gondolom: Az alapozó edzésekhez nem hiányozhat a Soulfly. Hogy melyik lemez, ez lényegében mindegy is, nincs markáns eltérés ezek között, leszámítva egy apróságot, ez pedig a hangzás. Egyáltalán nem mindegy, hogy 1998-as, vagy 2018-as lemezt veszünk elő tőlük.

Azért választottam a Ritualt, mert a lehető legtöbbet hozták ki Max hangjából (nem lehetett kis meló), és a hangszeresek ahogy beindulnak… az tényleg falat renget. Nem mellékesen, itt szerepelt utoljára a zenekarban Mark Rizzo, bár szerintem lesz még comeback, csak türelmesen kell várni erre. Addig is, amíg ez megtörténik: Mit nyújt a Ritual? Pontosan azt, amitől a (kissé parodisztikus? enyhén röhejes? szánalmasan erőltetett?) Soulfy érdekes lehet: törzsi ritmusokat, szaggatott gitártémákat, öblös bekiabálásokkal tarkított szövegmondást. Nagyjából ugyanezt megkaptuk már tőlük más és más csomagolásban, de annak ellenére, hogy Max kiszámítható, mégis működik. Mert zsigeri ösztönállat szintjére viszi el ez embert, és ez egy fekpadon a súly alatt üdvözítő lehet.

Ahogy azt a második lemez hirdette: "Back to the primitive…" - Le kell menni kutyába! Íme, itt az összekötő vonal a Hobo Blues Band és a Soulfy között. Mondhatjuk itt ível a zenehíd Kőbányából Brazíliába. Nem kell finomkodni, nem kell nyálaskodni, nem kell mellébeszélni, ez egy magas fordulatszámon robogó, már-már ősemberi táncmulatságokat idéző, kő-egyszerű zene. Amitől mégis kibújik a csont primitív jelző alól, az szerintem Mark Rizzo villanygitárjának világszínvonalú alkalmazása, mert az a csávó nagyon komolyan tolta. Ő találta fel ezt a villanyfúrós beszúrást, amitől a panellakók összerezzennek, azonban a Soulfly-rajongók szeme épp ettől csillan fel: vénába hatoló gitárszólamok! Ezekből, mint óriási fa elágazásai futnak szét a dallamos, míves szólók! Nagyjából ennyi a varázslat, ettől működik az egész bohózat.

Hogy konkrétumokat is mondjak: Az első nóta a címadó. Egyfajta folk gyökerű, indián énekkel felvezetett döngölés, Rizzo-féle szirénahangokkal teleszórva, az egyik kedvencem innen. Piszok nehéz ám annyi év után ugyanabban a stílusban markáns nótákat hozni, és ez abszolút az. Hagyományos thrash téma az Evil Empowered, az egyik legszikárabb, legdurvább tétel, míg az Under Rapture szinte már dallamos hard rockba evez át, és meg kell mondjam, teljesen jó is lenne (szerkezetileg óriási – ide-oda ugrál a tempó, a groove hatalmas) csak hát Max hangterjedelme eléggé behatároló tényező. Hogy tud ő jobbat is, arra remek példa a Bite The Bullet. Ez nem tipikus Soulfly darab, hiányzik belőle a törzsi háttér, mégis el tudja kapni a hallgatóságot a jól eltalált szövegmondás révén.

Amit nagyon nem csípek itt, ahogy a többi Soulfly lemezen sem igazán értékelem, az a stílustól való elszakadás, ez az akusztikus gitáros „tudattágítás” vagy „ízléshatár bővítés” amit szimplán csak Soulfly címekkel illetnek a kezdetek óta, sorszámokkal ellátva. (Jelen esetben Soulfly XI.) Ezek egyébként együtt, egymás mellé téve egy izgalmas, minőségi kis anyagot képeznének, csak éppen mindig az adott lemezanyag karakterét torpedózzák meg. Még ha a végére is hagyják általában az ilyen meglepit, simán mehetne az ilyen mellékszál egy külön projectbe. De! Lehet, hogy valaki éppen ezekért kedveli őket.   8/10