Komoly mulasztást igyekszem pótolni a Dortmundból származó Scorched Oak bemutatkozó lemezének ajánlásával. A Withering Earth annak idején elkerülte a figyelmemet, sőt, nagyon úgy néz ki, hogy az összes magyar rockzenei platformét is, holott ezek száma nem kevés. Az anyag még nem évült el, inkább nagyon is aktuális, hiszen éppen küszöbön a folytatása. A március 22-én megjelenő, Perception című második albumnak a csapat tagjai előre közzétették a borítóját, sőt egy beharangozó nótát is bemutattak róla, ez vezetett el ehhez a kiadványhoz. Néhány nap alatt klasszikussá érett a szememben ez a lemez, nem kis izgalommal várom tehát a márciusi megjelenést.

A muzsika alapvetően egyszerű, könnyen körülírható stoner/doom, szokásos trió felállásban. Amitől nem szokványos a történet, az a két énekes alkalmazása, mégpedig férfi és női, illetve férfi plusz női változatban. Ezt úgy kell érteni, hogy néha külön-külön, néhol együtt zengenek ők ketten, a gitáros Ben Plochowietz, valamint a basszusgitáros Linda Hackmann. Természetesen ilyen is volt már a világtörténelemben, csakhogy ez a két hangszín igazán különleges, száz közül is felismerhető, ráadásul egymásnak éles kontrasztjai. Ben mély, rekedtes hangja néha majdhogynem bántó, miközben Linda a legkörmönfontabb boszorkányok stílusában adagolja a magas dallamokat.

Nem kell sokat meghallgatni ebből a lemezből, máris kitűnik, valódi riffmester a frontember, csak úgy ontja a jobbnál-jobb témákat, s feltehetően egyformán kedveli az Iommi-féle döngölést és az Om keleti motívumait, sőt talán a Paradise Lost és a My Dying Bride munkássága sem idegen tőle. Ha pedig mindezek gyökeréig szeretnék leásni, azt mondanám emberünk akarva-akaratlan a The Doors nyomvonalán haladva írta a lemez nagy részét. Vészjósló, vihar előtti csend telepszik a teljes anyagra, s ebben a gyanús állóvízben még kísértetiesebb Linda éles hangú közreműködése.

Ugyan mindössze 5 felvétel szerepel ezen az albumon, a lemezidő mégsem kevés, hiszen ezek közül a legrövidebb nóta is 6 perc fölötti, a vége felé közeledve pedig két 10 perc fölötti, hosszan ívelő, sötét párát árasztó, szinte észrevétlenül ránk telepedő dalt is találunk. Azt szeretem ezekben – és tulajdonképpen az egész lemezen – hogy a vaskos, rozsdás riffekből gyönyörűen bontakoznak ki az Ezeregyéjszakai meséiből ismerős keleti hangfüggönyök. Mintha csak marokkói, vagy arab, esetleg török zenészek vegyítenék hazájuk népzenéjét doom metallal. Addig is, amíg Cisneros mester végre feléleszti magát tökéletes választás lehet egy esős, mélabús délutánra.   9/10