Bosszúságomban írok néhány sort a portlandi Hippie Death Cult legutóbbi lemezéről, mivel a trió éppen esedékes turnéja szépen elkerüli hazánkat. Dühítő a tény, hiszen nem gyakran lehet velük errefelé találkozni, és ha Zágráb, Bécs látott bennük fantáziát, akkor Budapest vajon miért nem? Persze adódhat a kérdés, amennyiben annyira jók, miért nem írtam erről a lemezről megjelenése idején, azaz 2023-ban? Valószínűleg azért, mert megtette helyettem Chris kolléga a Rozsdagyár oldalain. Tökéletesen összefoglalta a lemez erényeit, magam sem tudnám másképp fogalmazni, ha nem is egy zseniális album, de egy nagyon kellemes stoner/doom metal kiadvány született.  

Bár abban is igazat adok Krisztiánnak, hogy ha jobban odafigyelünk, ez se nem doom, se nem stoner, hanem valamiféle Sabbath-riffeken hízlalt hard rock muzsika. Az ének dallamvezetése inkább a doom irányába mozdul, a zenei háttér viszont nem annyira komor, kevésbé halálszagú, mint amilyen mondjuk a Saint Vitus, Candlemass, ős-Sabbath esetében. Sajnos a név meglehetősen félrevezető, mert semmi „hippie” dolog nem hallható itt. Van némi pszichedelia ugyan, de ez nem uralkodó, inkább klasszikus metal bandák juthatnak eszünkbe róluk, mint hippi csapatok.

A banda korábban Ben Jackson énekes-billentyűssel kiegészülve nyomult, és a jelenlegi énekes hölgy, Laura Phillips még ”csak” a basszusgitárt kezelte, így adták ki annak idején a 111 című bemutatkozó lemezüket, ami véleményem szerint eddigi legjobb anyaguk. Óriási kaliberű énekes volt Ben, s hozzá érdekes fazon, mert kb. úgy nézett ki, mint egy informatikus egy metalhead közösségben. Itt meg lehet tekinteni egyik nótájukat a kezdeti időkből. 

A Helichrysum kicsit szakított ezzel a korábbi irányvonallal, kalandozóbb, ha úgy tetszik álmodozóbb hangulatú anyag lett. Az első nóta, az Arise még meglehetősen tipikus, mondhatni sablon-nóta, azonban a második egy sokrétű, tekervényes, hatalmas szerzemény. Címe Shadows és mintegy előrevetíti, hogy ezen a lemezen lesznek még csemegék. Laura valóban nem egy ércesen zengő oroszlánmacska, ezzel együtt nagyon szépen, tisztán, erőteljesen intonál, nem sokan mondanák meg itt róla, hogy éveken át egy hangot sem énekelt ebben a csapatban.

A Better Days amolyan shoegazer metal ballada, ha lehet még erősebb énekkel, mint amit a Shadows kínált, gyönyörűen lebegteti Laura a hangokat, ezen a ponton már nem lehet nem szeretni a lemezt. De még hátra van a sodró lendületű Red Giant, egy szintén rendhagyó felfogású felvétel, nyihogó gitárral, kissé barbár jellegű kántálással, megint egy remek nóta, és akkor jön a Toxic Annihilator, az album legrövidebb, legbizarabb, egyben legütősebb nótája! A mai napig nem tudok betelni vele! Nőtől ilyen durva éneket… Oké, nyilván vannak death metal, thrash bandák is brutális énekesnőkkel felfegyverkezve, de az jobbára erőfitogtatás, míg itt komoly énekes teljesítmény van. Itt lehet leellenőrizni:

A Nefelibata és a Tomorrow Sky zárják a lemezanyagot. Nekem az előbbi tetszik jobban, a zárótétel vokálharmóniái már kissé édesek a fülemnek. Mindez együtt egy 40 perces, kifejezetten izgalmas dalkeveréket alkot, a maga műfajában mindenképpen a legjobbak között kell említenünk. Igazán kár, hogy legközelebb Bécsben láthatjuk őket, bár az sem a világ vége, mégsem ugyanaz, mintha mondjuk a Dürer-kertbe ugrana el az ember egy kis rockot nézni/hallgatni. Azzal a zenei videóval zárom az ismertetőt, ami ugyan nincs a lemezen, mert ezt azóta töltötték fel az internetre, de hát ez egy akkora Nirvana-feldolgozás lett, hogy arra nincsenek szavak.  Érdemes megnézni!    9/10