Legutóbb a Hanoi Rocks lemezkritikában említettem, hogy a finneknek a mai napig tartó leágazásai vannak Skandináviában, tulajdonképpen a skandirock műfaj korai előfutárainak tekinthetők. Ennek az ágnak legismertebb képviselői a kilencvenes években jelentkeztek, a Turbonegro, a Hellacopters, a Backyard Babies és társaik által. Most egy olyan svéd zenekarral folytatnám, amelyik szervesen illeszkedik e vonalba, csak nem sikerült akkora ismeretségre szert tennie, mint nagynevű elődeinek.

A kissé félrekeresztelt Deadheads zenekarról van szó. ( A név köztudottan a Grateful Dead rajongótáborát jelöli ) Az együttesnek nem sok köze van a pszichedelikus rock keresztapjaihoz, hiszen mérges-dühös, lendületes rock’n roll muzsikát játszanak, illetve játszottak. A stockholmi srácok működésük alatt három nagylemezt készítettek, ezek közül kimagaslik a 2015-ös Loadead.

Annyit azért a tényszerűség kedvéért el kell mondani, a három lemez között hangulatában, zenei minőségben, megszólalásban nem sok különbséget találunk és a dalok sem mutatnak túl nagy változatosságot, ám amiért a második korong mégis kiemelkedik: itt találjuk a leginkább emlékezetes témákat, fogós refréneket, maradandó nótákat. A négytagú formáció már nem aktív, de a csapat motorjának számító Manne Olander nagyon is. Olyasféle megszállott dalszerző/énekes/gitáros emberke ő, aki soha nem adja fel. Amikor nem éppen a Wolves In Haze soraiban zenél, akkor a Manne Olander Following elnevezésű szólóprojectjét építgeti. (Ebben minden hangszeren ő szerepel, mint univerzális muzsikus)

Úgy gondolom egy tehetséges előadóról beszélünk az ő esetében, hiszen a Loadead lemez tényleg simán pörgeti magát, nem fásul bele a monotóniába, a daloknak van éle, karcolata, van mondanivalója, nem csupán a megszokott sablonokból építkezik. Amikor mégis, akkor ezeket a sablonokat remekül használja fel, mint a nyitó There’s a Hole In The Sky-ban, vagy a zenei videót is kapott Out Of Here-ben. Bár ez utóbbi egy az egyben Hellacopters. Mondjuk egy baromi jó Hellacopters nóta, amit éppen a Deadheads szült a világra, hát Istenem, van ilyen.

Annyit még Olander védelmében, hogy a fickó nem csak Nicke Anderson témáinak nyúlásából él, (mint általában) mivel a lemezt záró UCP, vagy az első lemezről a Venom valóban egyéni, karakteres, gyönyörűen építkező, blues alapú balladák. Olandernek ezekhez a blues áztatta tételekhez van a legjobb érzéke, szóval nem bánnám, ha kicsit lelassulna (mondjuk abban a szólóprojectben) és inkább errefelé kacsingatna. Rock’n rollt tolt már eleget. De lehet, neki ebből soha nem elég. Istenem, hát van ilyen…  8/10