Rengeteg női énekessel felálló rockbandát méltattam már e blogban… Apropó, miért mondjuk azt, hogy női énekes? Fura ragadvány ez a zene világában, hiszen létezik énekesnő kifejezésünk is, valahogy mégis minduntalan a női énekes megjelöléssel lehet találkozni. Mintha ugyanolyan különlegesség lenne, akár a női súlyemelő, vagy női játékvezető (a férfiak focijában). Bezzeg olyat sehol nem olvasni, hogy női gitárosa van a csapatnak, ugyanígy női dobos kategória sem létezik, csak női énekes. Nem fogom most ezt a rejtélyt megfejteni, inkább tovább haladnék a bevezetővel. Szóval rengeteg énekesnővel felálló rockbanda lemezét ajánlottam már, de valahogy a Ruby The Hatchet mindeddig kimaradt. Akkor most jöjjön tőlük mindjárt két lemez, szerintem a két legjobb az eddigi négy közül.

Választásom az első kettőre esett: Ouroboros – 2012 és Valley Of The Snake – 2015. A rend kedvéért megemlítem, azóta érkezett tőlük a Planetary Space Child 2017-ben, és a Fear is a Cruel Master 2022-ben. Egyik sem sikerült rosszul, azonban véleményem szerint kimagaslóan érdekes dalok inkább az első kettőn találhatók. A banda az államokban működik, abszolút underground szinten, töretlen lelkesedéssel és hangyaszorgalommal. Különlegességük már magában a zenekari felállásban is megmutatkozik, amennyiben Jillian Taylor énekesnő mellett egy kissé őrült, hajlóbáló orgonista is szerepet kapott Sean Hur személyében, továbbá az sem megszokott, hogy a dobos Owen Stewart (Stasewski) rendszeresen énekmikrofont kapjon, s együtt énekeljen a frontemberrel. Az ő vokáljai nélkül ez a banda félkarú óriás lenne.

John Scarperia felelős a gitárdallamokért, Mike Parise pedig a basszusért – ennyi lenne a Ruby The Hatchet ( A „bury the hatchet” kifejezés kifordítása) Rögvest rátérek az Ouroboros elemzésére, csak még előtte néhány további szokatlan dolog velük kapcsolatban: Sem Wikipédia szócikkük, sem Encyclopedia Metallum bejegyzésük nincs!  Ez mégis érthetetlen egy évek óta a színtéren dolgozó banda esetén. Ezzel szemben a You Tube gazdagon kínálja a videóikat. Vannak ezek között videóklipek, session-felvételek, és számtalan teljes koncert – többnyire kisebb klubokból. Rajtuk valószínűleg nem múlik saját sikerük avagy sikertelenségük, talán csak egy élelmes menedzser hiányzik innen – nem tudom.

Tehát: Az első lemez. Készült ehhez egy bemutatkozó filmecske annak idején, szerintem ez mindennél többet elmond róluk. Nem lehet ezeket az arcokat nem szeretni, annyira szimpatikusak. A zene sem átlagos, bár jellemzik doomnak is, pszichedelikus rocknak is, tulajdonképpen nem más, mint mai hard rock, a kor követelményeinek megfelelően – retro csomagolásban. Persze, hogy millió hasonló létezik, de már a Taking Sides című nyitónóta kijelöli az irányt: itt nem fognak sem piszmogni, sem reszelni, itt zenélnek! Elcsépelt frázis ez, mégis olyanok mint egy család, amelynek tagjai csak jópofa időtöltésnek tartják az együtt muzsikálást, ám ezt komolyan veszik. Itt lehet ezt a bizonyos régi filmet megtekinteni.

A Taking Sides még csak kezdete valami jónak, mert a Black Tongue követi, talán a banda legjobb nótája. Súlyos basszus, letaglózó dob, karcos ének. A gitár meglehetősen minimálban van jelen, így legalább hallhatók a billentyűs időnként előtűnő kozmikus hangfüggönyei. Ezen a lemezen Sean még merőben visszafogott, csak a későbbieken bontakozik ki igazán. Jillian legnagyobb énekteljesítménye a Can’t Get Him Away, megunhatatlan refrénű, ragadós nóta, ami egy kis „Radar Love” jellegű tombolásba torkollik. Sabbath-jellegű döngölés a The Lean, orgonára épülő, Pink Floyd előtti tisztelgés a szépséges Holy Father, szintén nagy kedvenc erről az albumról. A további három nóta sem gyengíti a színvonalat, egységes, komoly kis lemez, igazán hatásos belépő volt 2012-ben.

A sorban következő Valley Of The Snake csak annyiban más, hogy mint már említettem hangsúlyosabbá válik az elektromos orgona, valamint megjelenik a Ruby The Hatchet balladákhoz való vonzódása, melyet eddig nem tapasztalhattunk. Az albumot nyitó Heavy Blanket még nem ezt bizonyítja, éppen ellenkezőleg, igazi ugráltató himnusz, az abszolút favoritom erről a kiadványról, olyan erős kezdés, melyet nehéz ilyen hőfokon követni. A dal bőr alá kúszik, soha nem enged el. Azt írtam, hogy a Black Tongue a zenekar legjobb nótája? Na nem! Inkább a Heavy Blanket. Mintha a Uriah Heep élére Suzi Quattro állna… he-he… Kissé bizarr képzettársítás, de megfelel a valóságnak.

 Vigyázat! Amatőr felvétel. 

Nem sokkal marad el a bombasztikus nyitány mögött a Vast Acid, már megint egy hatalmas nóta! Nagyjából olyan, mintha a Heavy Blanket ikertestvére lenne. Ezt a kettőt, plusz az első lemezről az első kettőt képtelen vagyok megunni! Végre a gitáros is megtalálja a megfelelő töménységű szólót ehhez a dalhoz, nem is lehet benne hibát találni, csak pörgetni kell újra és újra! Na és akkor most jön az első balladisztikus hangvételű téma, a 8 perc fölötti Tomorrow Never Comes. Ehhez a számhoz kicsit erőtlennek érzem az énekesnő adottságait, túl vaskos, túl rozsdás ahhoz a zenei háttér, hogy a torka igazán érvényesüljön. Éppen ezért kicsit hosszabbnak érzem a kelleténél.

A leginkább Uriah Heep-hangulatú nóta az Unholy Behemoth. (Egyébként imádom a Heep korai lemezeit, csak még eddig nem kerültek sorra!) Ez megint egy elborultabb, sötéten gomolygó ballada, és akkor még ebből a fajtából a legjobb csak a sor legvégén kerül elő. Ez pedig a címadó, Valley Of The Snake. Teljesen véletlenül ez ismét (de már utoljára) egy óriási téma, finom átkötései, összetett szólamai, érzékeny dallamvilága révén egy igazi mestermű. Jillian hangja itt bontakozik ki a legjobban, ehhez a folk rockos közeghez jobban idomul, mint a keményebb hangvételű tételekhez.

Mindkét lemez kiemelkedik a XXI. századi rock tömegtermeléséből, (igazság szerint a másik kettő is) egyéni zamatuk is van, a hangszerelésük is tökéletes, a keverés is kiváló (csak nem magyar származású volt a hangmérnök, ez a bizonyos Joe Boldizar???) a magam részéről ha nem is tartom kerek tízesnek ezeket, nem sokkal maradnak el a létező legjobb osztályzattól. És kérem, valaki írjon már nekik egy Wikipédia szócikket, ez a legkevesebb! Azt pedig már le sem merem írni, hogy hozza már el valaki őket Budapestre. Minek? Annak a 3 embernek, akik hallottak róluk... Sad but true.