McCoy Tyner - Trident (1975)
Minden alkalommal kisebbfajta döbbenet ugyanazon jazz muzsikus rövid időn belül megjelenő két különböző hangulatú lemeze. McCoy Tynernek 1975-ben az Atlantis, illetve a Trident című albumai kerültek a boltokba. Az előbbi még egy 1974-es összeülés eredménye volt, melyet San Franciscoban tartottak Tyner, Azar Lawrence szaxofonos, Juini Booth bőgős, Wilby Fletcher dobos, és Guilherme Franco kongás közreműködésével, míg az utóbbi 1975 februárjában került rögzítésre. Ezen Elvin Jones dobos és Ron Carter bőgős kísérik a zongoristát. Mint már annyiszor, itt is bebizonyosodott, a kevesebb néha több. Remek kis anyag született!
Mondanám nyoma sincs itt már az Atlantison uralkodó szentimentális múltidézésnek, de azért ez így nem felel meg a valóságnak, a Trident hat száma közül az utoljára felvett Monk szerzemény, a Ruby My Dear pontosan így szólal meg. Addig azonban öt félelmetes technikájú, súlyos, tömény darab tanúsítja Tyner kivételes tehetségét. A kísérőzenészekre szinte nem is nagyon volt szükség, ereje teljében fickándozott az 1938-as születésű, tehát a lemez idején 37 éves zongorista, aki ekkor már pályafutása kimagasló évein túl volt. A lemez szempontjából szerencsére. Mivel a zenekarvezetőnek nem volt szüksége bizonyításra, így kedvére alkothatott.
A nyitó Celestial Chant, valamint az Elvin (Sir) Jones, és a Land Of The Lonely fűződik az ő nevéhez (vitán felül ezek az izgalmasabb, fordulatokkal tarkított felvételek) míg a már említett Monk-témán kívül még egy Coltrane darab, az Impressions, és egy Jobim kompozíció, a Once I Loved került a lemezre. Ami közös mindegyik témában az a fényesen ragyogó, briliáns zongorajáték, rengeteg (néhol szinte tolakodóan sok) hanggal, vibráló billentyűsodrással, olyan dinamikával, amit talán rajta kívül senki nem tudott a jazz történelemben.
Néhol talán egy kis szünet jól jönne, üdítően hatna akár egy kis hangszeres betét is, ám itt sem Elvin Jones, sem Ron Carter nem bizonyítják klasszikusokat, sokkal inkább a zene iránti alázatukat. Példa értékű a szerény, ízléses kíséretük. Elvin Jones még a róla elnevezett, viharos tempójú szerzeményben sem ”dobolja szét az agyát”, és csak a harmadik perc után rögtönöz egy kis játékot a felszerelésén, azt is csak azért, hogy mégis… na… Ne érje már szó a ház elejét. Nem is tart sokáig ez a kis közjáték, hiszen itt minden McCoy Tyner hangfüggönyeinek suhogását hivatott elősegíteni, és tényleg, úgy szól a hangszer, ahogy csak egy kivételes képességű muzsikus tudja megszólaltatni. Ha nem is a legjobb lemeze, egyike az életmű ékes darabjainak. 8/10