Buster Williams (sz.1942) bőgős nevét elsősorban a Herbie Hancock oldalán töltött korszakából ismerhetjük, ami 1969-től 1976-ig tartott. Ezt megelőzően jazz-énekesnőket kísért, valamint Miles Davis felvételein és koncertjein is fontos szerepet kapott, ezért amikor 1975-ben az első önálló formációjával felvette saját anyagát, nem keltett óriási meglepetést. Legalábbis nem akkorát, amekkorát egy semmiből jött, névtelen muzsikus kapott volna ugyanezen anyagért. A kiadvány szenzációs darab, egyike a hetvenes évek egyik legizgalmasabb lemezének, bár teljesen egyértelműen a Mwandishi Sextet nyomdokain haladt, annak funk alapú jazz frázisait ötvözte a szabad felfogású zenéléssel.

Mindjárt az elején szokatlan felütéssel találkozunk, holmi bádoglemezeket zengetnek hangszer gyanánt. Teljesen elvont, kísérleti zenére számítanánk, ami csak annyiban igaz, hogy amolyan különleges effektként sok fura zörej bekúszik itt a hangfalakba, amint a muzsika igazán kibontakozik, máris ragad magával a lassan kanyargó, nyugalmas zenei áramlat. A társak közül kettő a borítón is megnevezésre került. Ők Woody Shaw és Sonny Fortune. Örök rejtély, miért nem nyomtatták oda Billy Hart dobos, és Onaje Allan Gumbs billentyűs nevét. Különösen ez utóbbi érdekes, hiszen az utolsó felvétel, a Batuki az ő nevéhez fűződik. Valószínűleg a Muse Records nem tartotta őket izgalmas húzónévnek. (A The Hump című nyitó témában Earl Turbinton is közreműködik basszusklarinéton.)  

Ha tárgyilagosak akarunk lenni, ez egy olyan Hancock lemez, amelyen Hancock nem játszik. Talán ez nem is olyan nagy baj, így több teret kap a bőgő (basszusgitár) és egyénibb ízvilág bontakozik ki. Maga Williams az első tételben még visszafogott, a másodikban aztán megcsillantja a tudását. A Noble Ego elején egy jóízű bőgőszólóval teszi nyilvánvalóvá, mennyire képzett. A felvétel a bőgőszóló után furcsa fordulattal vokális jazzbe vált, bár az énekes részek inkább csak amolyan dúdolgatások, szöveg nélkül. S hogy ki énekelt? Részben Buster Williams, illetve egy Marcus nevű ifjú, valamint Suzanne Klewan énekesnő. A ritmusszekció feszes, de halk, nem dörrenti meg a hangfalakat, és rengeteg az itt-ott megjelenő vendéghang, belekopácsolás, nyiszitelés.

Ugyanez a játékosság tapasztalható a címadó témában. Szintén egy vokális darab kiszámíthatatlan ritmikai trükkökkel. A szintetizátor-szőnyeg hallatán talán sokan felhúzzák a szemöldöküket, valóban nem illik ide, bár a hetvenes évek közepén járunk, ezért a korszak egyik jellegzetes stíluseleme nem maradhatott el, tény, hogy Woody Shaw trombitája sokkal többet dob az összhatáson, mint ez. A Tayamisha című szerzemény leginkább a kellemes zongoradallamok miatt emlékezetes, bár Turbinton is szép szopránszaxofon-szólóval domborít, melyet Sonny Fortune hangról-hangra lekísér fuvolán.

A Batuki maradt utoljára, ennek a lemeznek a legösszetettebb darabja. Ebben előbb Williams játszadozik a bőgőjén, (az elmaradhatatlan ketyerészések, zörrentések közepette) azután ismét előkerül a szaxofon-fuvola versengő kettőse, hogy végül nevető harmadikként a trombita vigye el a képzeletbeli nagydíjat. Természetesen a bőgő kalandozásai folyamatosan jelen vannak, így van mire figyelni. Egészen más élményt ad ugyanez a zene a dobosra, vagy a bőgősre koncentrálva, ők ketten vannak jelen a teljes lemezanyag minden tételében. Kettejük együttműködése parádés, ezért a további vendégzenészek jelenléte nélkül is értékes lenne az album, ezekkel együtt azonban kiemelt rangot érdemel a zenetörténelemben.    8/10