Ahogy az várható volt… A görög Nightstalker már tavaly decemberben kihozta készülő nagylemezének beharangozó videóját Uncut címmel, ami mintegy előre jelezte a minőséget. Egyébként is, a görögökkel nem lehet melléfogni, ha rockzenéről van szó. Különösen igaz ez a Nightstalkerre, akik 1994-es első lemezük óta 3-4 évenként szállítják a színvonalas anyagokat. Most ez a várakozási idő 6 évre nyúlt, hiszen a legutóbbi Great Hallucinations 2019-es kiadvány, de minden zenehallgatót megnyugtathatok: megérte várni rá.

Az anyag hamisítatlan, 100 %-os Nightstalker, ami ugye legalább 90 %-ban Black Sabbath, ha valakinek ez újság, akkor a Holdon él, vagy a Marson. Mindannyian jól tudjuk, hogy Argy a legkiválóbb Ozzy-interpretátor, bár meg kell hagyni rengeteg Ozzy-imitátor működik jelenleg e planétán. Itt azonban közbe kell vetnünk: Ozzy-imitátor? Hm… érdekes dolog ez, hiszen fontos tényező az eredetiség, mégis azon a véleményen vagyok, hogy a Nightstalkerre figyelni kell, mert nem egy útszéli kopista banda. Véleményem szerint a Greek Sabbath elnevezés, ( amit valahol a neten olvastam ) szinte már sértő. Miért mondom ezt? Rendben, ezer szálon kötődik a Sabbath muzsikájához a görög csapat, de nem konkrét témákat, riffeket, átkötéseket, szövegrészleteket vesznek kölcsön a nagy elődöktől, hanem a műfaji sajátosságokat, azaz a stílust.

Legutóbb Lizzy Borden egyik régebbi lemeze kapcsán jegyeztem meg, tiszta Helloween/King Diamond amit csinál, de jó dalokat írt, ezért a lemeze jó. Itt ugyanez a helyzet. Ezekre a dalokra a Black Sabbath is méltán lehetne büszke – kétség nem fér hozzá. Semmivel nem gyengébb a kidolgozás, az összhatás, a hangzásról nem is beszélve, mert az bomba erős.

Visszakanyarodva erre az új anyagra, látszik, hogy nagy gondot fordítottak rá. Próbálták változatosra hozni, és ez teljesen rendben van. A fő jellemző mégis döntően a balladisztikus hangvétel, mert lassabb, elmerengősebb, blues-gyökerű témából van több. Ilyesmi volt az Uncut is, de ez még inkább egy zakatolósabb darab lett, viszont a Shipwrecked Powder Monkey, vagy a Shallow Grave már valamivel finomabb szálakat penget. A gitár megdörren ezekben is, mégsem annyira koncertre való témák, inkább fejhallgatós, ellazulós tételek.

A négytagú gárda egyik ékköve továbbra is Andreas Lagios basszusjátéka, erre csak annyit lehet mondani, hogy ahhh… Hát nagyon tud a fickó. Sakis Tolis sem éppen kezdő a gitáron, szerintem Európa egyik legjobbja. Hozzá kell tenni, hogy ha minden éneket kivennénk a dalokból, és a dob-gitár-basszus valamiféle instrumentális örömzenét játszana, az is hatalmas lenne, sőt… Jazzről nem is beszélnék, mert a rockerek megköveznek, de egészen biztosan óriási jazz-triót alkotnának hárman.

Megint eltértem a fő témától. Tehát az új lemez az eddigieknél is többet merít a blues nyersességéből, még gazdagabb az a bizonyos lírai oldal, mint korábban, nem egy pörgős party-albumra kell számítani, hanem sokkal inkább egy érett, letisztult, nyugis alkotásra, és akkor jó lesz. A Falling Inside mintegy ellentmond ennek, mert úgy indul mint egy laza Red Hot Chilli Peppers nóta, van egy jópofa eleven lüktetése, ( a címadóhoz hasonlít e tekintetben ) szerintem ez lett a legütősebb felvétel, ilyenből azonban nem készült több. Nem baj, van más finomság, például a lemezt záró 7 perc fölötti Flying Mode. ( A cím magáért beszél )

Nem szeretném túlságosan jellemezni a számokat, mert mindössze 8 tétel van a lemezen és hagyni kell valamit a meglepetés erejének, a felfedezés örömének is. Annyit mondhatok, van mit felfedezni. Jobbnál-jobb dalok, talán az eddigi legegységesebb nagylemez a Nightstalkertől, ahogy azt mondani szoktam, pörgeti saját magát az album. Azért a következőre nem szívesen várnék 6 évet…   10/10