Lydia Pense San Franciscoban született 1947. december 14-én, idén lesz 78 éves. Akkortájt tett szert komolyabb hírnévre, amikor 1968-ban Janis Joplin beajánlotta őt Bill Grahamnak, aki egy fúvósokkal megalapozott funky blues zenekart szeretett volna leszerződtetni, a Chicago Transit Authority, Blood Sweat & Tears mintájára. Ez az együttes volt a Cold Blood. (ugyanekkor startolt a szintén hasonló stílusban játszó Tower of Power is)

A banda eredeti tagjai voltak: Lydia Pense (ének), Larry Field (szólógitár), Danny Hull (tenorszaxofon), Larry Jonutz (trombita), Pat O'Hara (harsona), Raul Matute (Hammond orgona, zongora), Jerry Jonutz (bariton, alt és tenorszax) David Padron (trombita), Rod Ellicott (basszusgitár) és Frank Davis dobos. Később csatlakozott hozzájuk Skip Mesquite és Mic Gillette, akik egy időben felváltva játszottak a Tower Of Power és a Cold Blood tagságában.

A Cold Blood a hetvenes években hat stúdióalbumot készített Lydia Pense szólóénekére alapozva. A debütáló korongon még ”mindössze” 11 muzsikus közös produkciója hallható, az utolsóként elkészült, 1976-os kiadványon a létszám már 20 fölé emelkedett. Ezen hangszeresek zöme trombitás, illetve kongás volt. A lemezek megjelenési sorrendben: Cold Blood 1969, Sisyphus 1970, First Taste Of Sin 1972, Thriller 1973, Lydia 1974, Lydia Pense and Cold Blood 1976.

A kétezres évek kezdetén a retro hullám hatására új anyagok érkeztek tőlük, előbb egy 1973-as koncert kiadvány 2001-ben, majd 2005-ben egy reunion album, a Transfusion. Ezt követte további négy újkori Cold Blood lemez, az utolsó éppen 2023-ban volt, a címe Cold Blue Heart.

" Felejtsd el Janis Joplint az irritáló, ginbe áztatott hangjával, egyetlen nagyszerű énekesnő volt San Franciscoban, és ez nem volt más, mint Lydia Pense. Nem csak hogy gyönyörű látvány volt, de a legcsodálatosabb soul hangja is neki volt, olyan, mint senki másnak, akiket hallottam (beleértve Arethát is), és a bandája zseniális volt, tele laza, nagy formátumú funksterrel. Annak idején sok mértékadó bandát lerobbantottak a Fillmore színpadáról, nem csoda, ha a kínálatuk kiállta az idő próbáját, most is ugyanolyan időtlenek, mint akkor. Csúcs nótájuk talán az I’m a good woman volt, na meg az I just wanna make love to you. Lydia ezt hangsúlyozta a legszenvedélyesebben… Két lemezük egy CD-n? Megvenni!!! '' - írta Mark, egy korabeli szemtanú a lemezekhez fűzött kommentjében.

Egy másik rajongójuk, Eric így vélekedett róluk a bemutatkozó lemez kapcsán: 

" Annyi nagyszerű zene érkezett San Franciscóból – különösen a 60-as évek végén és a 70-es évek elején –, hogy manapság könnyű figyelmen kívül hagyni néhány nagyon színvonalas korabeli együttest. A Cold Blood az egyik ilyen csapat. Noha akkoriban meglehetősen jól ismerték őket regionálisan, valahogy soha nem tudták megtenni a nagy ugrást a szupersztárság felé. Az olyan nevek, mint a Grateful Dead, a Jefferson Airplane, a Santana, a Tower Of Power és mások előttük álltak a helyi versenyben. Nagyon jó társaság volt a Cold Blood, legalább annyira jó, mint a nagy nevek, sajátos egyedi felfogásban tálalták a rock és a blues keverékét. Az album erősen indul, és az is marad. Az egyetlen hiba, amit az albumon találtam, a változatosság hiánya. Másrészt, amit a Cold Blood csinál itt, azt senki más nem csinálta akkor. Ez egy nagyszerű album, én nagyon szeretem. Arra is jó, hogy a híres San Francisco-i hangzást egy egészen más szemszögből nézzük meg."