Keveseknek adatik meg a jazz világában, hogy már életükben legendás státuszba emelkedjenek. Itt nem annyira könnyű az érvényesülés, mint a rock, vagy a pop műfajában, ahol egyetlen jól sikerült videóklip révén milliók rajonganak az előadóért. Itt általában végig kell mászni a szamárlétrát, pontosan úgy, ahogyan a New York-i születésű Gerry Mulligan (1927-1996) tette. Klarinétosként bontogatta a szárnyait az iskolai zenekarban, majd a család folyamatos költözései révén Pennsylvaniaban, Readingben kötött ki, ahol Sammy Correnti zenekari hangszerelésre oktatta. Ez olyan jól sikerült, hogy hamarosan Gene Krupa, majd Claude Thornhill együttese számára hangszerelt – 16 évesen!

Karrierje folyamatosan emelkedett, mára már az is legenda, ahogy ismeretségbe és munkakapcsolatba került Miles Davissel, Gil Evansel, s ahogy a korabeli nonett (kilenctagú zenekar) meghatározó tagja lett. A Birth Of The Cool című Miles Davis albumon három szerzeménye (és hat hangszerelése) található, a Rocker, a Venus De Milo és a saját magáról elnevezett Jeru. Nem kétséges, amikor 1971-ben stúdióba vonult, korlátlan lehetőségek álltak rendelkezésére. Ennek ellenére a szóban forgó lemeze lehetett volna egy tizedrangú, unalomba fulladó alkotás, pontosan azért, mert ekkora már Mulligan (akinek közben első számú hangszere a baritonszaxofon lett) túl volt pályafutása csúcsán, és annyi meghatározó, remek albumon muzsikált. Azt gondolhatnánk, a hetvenes évekre már sok ötlete nem maradt. Szerencsére nem így történt, talán e páratlan pályafutás legragyogóbb ékkövét leljük a borítóban. Páratlan, utánozhatatlan, zseniális hangszerelések, borzongatóan gyönyörű dallamok.

Nehéz lenne eldönteni, vajon Gil Evans vagy Gerry Mulligan hangszerelései bővelkednek több izgalmas megoldásban, ezt a lemezt hallva inkább hajlik az ember Mulligan felé, mert már az első számban, melynek címe One To Ten In Ohio – elsöprő lendülettel, életerővel, kiapadhatatlan fantáziával támadja és nyűgözi le a hallójáratokat. A fúvósok incselkedő szólamaira azután megérkezik Mulligan a menydörgés szerű baritonnal, és kész, kezeket fel, az is megadja magát, aki jazzt talán életében nem hallott.

Ugyanez folytatódik a K-4 Pacific szólamaiban, majd végig az egész albumon, amelynek minden egyes szerzeményét természetesen Mulligan jegyzi. Mindegyik lélegzetelállító, tökéletes mestermű! Itt érdemes egy pillanatra belegondolni: egy legendás jazz muzsikus abszolút névtelen kiadványáról beszélünk. Hiszen Mulligan nem erről híresült el, a Wikipédián még szócikke sincs a lemeznek, méltatást róla nem egykönnyen találunk az interneten, miközben aki meghallgatja, vagy akár csak belehallgat elámul a hangszeres megoldásokon.

Ami a hangszereseket illeti, igaz, hogy Mulligan szabad kezet kapott az alkotáshoz, a neveket végignézve azt látjuk, itt nem feltétlenül a legnevesebb zenészek kaptak meghívót tőle, inkább mozdul kissé low budget felé az anyagi fedezet. Ezzel együtt azok, akik ott és akkor éppen elérhetők voltak megtették a magukét. Hiszen a muzsika már ott pihent előttük a kottán, nekik csupán el kellett játszani a darabokat. Azért a fuvolán Bud Shank nem volt nyeretlen kétéves, a tenoros Tom Scott is szerepelt néhány nagynevű kolléga lemezén, az összes többi közreműködő jobbára ismeretlen számunkra.

A rend kedvéért, és hogy magát a zenét jobban elképzeljük, érdemes felsorolni őket. A doboknál Joe Porcaro, illetve egyes felvételeken John Guerin, a gitárnál Howard Roberts, a basszusnál Chuck Domanico, a trombitánál Harry Edison, a rezes szekcióban pedig Ernie Watts, Jimmy Cleveland, Kenny Schryer, Roger Bobo kaptak helyet.  A zongoránál részben maga Mulligan szerepelt, részben Roger Kellaway. Mindezekből kitűnik, a muzsika a hagyományos big band felállás irányvonalát követi, csakhogy annyira modern, dinamikus, annyira szerteágazó, hogy egyáltalán nem illik rá a mainstream megjelölés. Súlyosan örvénylő, magával ragadó jazz, olyasmi, ami soha nem fog kimenni a divatból. Alapvető, ötcsillagos, zseniális, ultra szépséges zene az örökkévalóságnak.  10/10