A banda már nem annyira punk, de a zene még nem teljesen dark... Valahol a kettő között. A külsőségek alapján (színes haj, szakadt cuccok) még senki nem különböztette volna meg őket a Sex Pistols/Exploited vonaltól, csakhogy ezen a lemezen már szaxofon is beleszólt a játékba, a ritmikai alap szaggatott kalapálás lett, az énekes pedig inkább nyávogós cica, mint feldühödött nőstényoroszlán. Mégis van egy utánozhatatlan, utolérhetetlen hangulata mindannak, amit csak kiadtak a kezükből. Egy ütött-kopott, feslett, mégis értéket tartogató ósdi festményhez hasonlítanak, amit ha közelebbről megnézünk és leporolunk, máris gyönyörűnek látjuk.

Benne van a kisvárosi elkeseredettség (Leeds), a szinte reményvesztett, mégis valamennyire optimista, bár szó szerint a pengeélen táncoló, undergound klubokba járó fiatalok életérzése. Olyan srácoké, akik minden erővel megpróbálnak kitörni a szűkebb környezetükből, de zsigereikben érzik, hogy ellenállásuknak, lázadásuknak semmi értelme. És mégis... Menni kell, szeretni kell, csalódni kell, mozogni kell, mert aki nem mozog, azt megeszik a patkányok. Egy hazai párhuzam: Magyarországon évekkel később a Bery Ari és Gombóc által elkövetett muzsika hasonlít ezekre a felvételekre.   6/10

Kiadó: Red Rhino Records      Ország: Anglia      Tagok: Anne-Marie Hurst - ének    Roger Nowell - basszusgitár   Stan Greenwood - gitár   Anthony Thistlewaite - szaxofon    Karl Heinz - billentyűk