Hosszúra nyúlt szünet után, közel 20 év teljes szélcsend elmúltával Annie-Marie Hurst feltámadt poraiból, és 2011-ben kiadott egy szólólemezt, aminek a címe Day Of All Days. Megdörren egyből a cucc, gyönyörűen szólnak a hangszerek, a hölgy hangja jobb, mint valaha, itt kellett volna folytatni az egészet! De nem tett több szólópróbálkozást, hanem visszament a Skelatal Family élére, ahol sajnos szánalmas nosztalgiabulikkal beérte.

Természetesen az idő komoly ellenfél, és az is érthető, ha 2011-ben Annie már nem vágyott világmegváltó zenei karrierre, csak az a baj, hogy a kizárólag múltbéli örökségükből élő zenekarok amolyan félkarú óriás benyomását keltik. A lemezanyagot hallgatva nehezen érthető, miért nem folytatódott ez a szólókarrier, nagyon jók a nóták is, és a hangszerelés is.

Összességében azt mondanám, hogy aki a korai brit new wave/gothic formációkat szereti, annak ez a lemez kellemes élmény lehet. Már nem annyira pimasz és nyegle, mint a korai Skelatal Family albumok, inkább a Ghost Dance, s még inkább a Fields Of The Nephilim világára hasonlít, feszes, dinamikus ritmikai alapokkal és sötéten lüktető basszusmenetekkel. Az igazán kiemelkedő érték maga az énekhang, amiről meg nem mondaná senki, hogy nem egy húszéves lázadó engedi ki itt a torkát. Kétség nem férhet hozzá, hogy az egyik legszebb a rock műfajában. 8/10