A kaliforniai Laaz Rockit zenei átalakulása nagyon hasonlít a Pantera történetéhez. Mindkét együttes dallamos hard rockban utazott korai lemezein (nevezhetjük akár glam metalnak is) hogy aztán egy teljes újjászületés következtében lényegesen szigorúbb külsővel és muzsikával szerezzen hírnevet magának. Mondanom sem kell, ez a hírnév a Laaz Rockit esetében nem szárnyalt túl magasan. Sajnos manapság alig-alig jegyzik valahol ezt a társulatot, pedig nem volt szégyenkezni valójuk a thrash metal berkein belül - ahová végül megérkeztek a már említett korai kitérők után. Annyit azért meg kell jegyezni, hogy a debütáló City's Gonna Burn 1984-ben lényegesen fémesebben szólt, mint a Pantera féle I Am The Night, mely lemez a vérciki kategória szerény véleményem szerint.

Amikor hosszúra nyúlt szünet után (egészen pontosan 17 év telt el az 1991-es Nothing's Sacred és a Left For Dead között!) újra összeállt az alapító gárda, hogy Sky Harris dobossal elkészítsenek egy modern hangzású, mégis old school thrash albumot, nem sokan gondolták volna, hogy működésük legjobb lemezét hozzák világra. A Left For Dead egy félelmetes thrash metal alapmű lett, irgalmatlan gitározással, de ezt most muszáj nagyon kihangsúlyozni, szóval: eszement-villanó-állat gitártémákkal telepakolt zseniális album, ami szétszakad az erőtől! Aaron Jellum és Phil Kettner fiatalokat porba tipró lendülettel és erővel tolták arcba a fémet, miközben az akusztikus megoldásokról sem feledkeztek meg, finomabb oldalát is bemutatták tudásuknak, mit ragozzam tovább, tényleg két óriási mestert hallunk itt. 

A kákán csomót keresők számára vitatéma lehet az alapító Michael Coons éneke. Ez nyilván nem szólt már elemi erővel (45 éves volt ekkor) de azért volt benne annyi szufla, amennyi ide kell. Én az ő hangszínét kifejezetten kedvelem, a korábbi lemezeken is élvezettel hallgatom, itt pedig a stúdiótechnika kihozta belőle, amit lehetett. Nagyon tetszik, hogy míg szinte összes többi kollégája erő-demonstrációt tart, ő csak lazán, nyugisan, tisztán és érthetően, minden acsarkodás nélkül, kifejezetten dallamosan énekel. 

Sky Harris nem kímélte a bőröket, csakis a legnagyobb dobosok teljesítményéhez mérhető mindaz, amit ezen a lemezen művelt. Váratlan pörgetések, erős cinhasználat és brutál lábmunka jellemezte. Az azóta elhunyt Willy Lange is kitűnő a basszuson, mint ahogy a dalok is erősek. Nincs közöttük kedvenc, ez egy nagy lemez, ezt csak így egyben szabad hallgatni. Igazából azt sajnálhatják nagyon a zenészek, hogy elkéstek egy kicsit ezzel a remekművel. A kilencvenes évek közepén, de még talán a vége felé is nagyot szólt volna, 2008-ban még csak nem is pukkant. A lehető legrosszabb volt az időzítés, be is tette hőseinknek a kaput, mert azóta sem jelent meg tőlük semmi. Hivatalosan nem oszlottak fel, csak éppen a gyakorlatban passzív üzemmódra kapcsoltak. 

Ma már az ennyire dallamos, ennyire sokrétű, szépen kidolgozott és zenei harmóniákra törekvő thrash metal lemez ritkább, mint a fehér holló, ezért lenne helye bőven a Laaz Rockit újbóli feltámadásának, ám ez jelenleg nem túl valószínű. Reménykedni persze szabad.   9/10