Herbie Mann egyik kiváló stúdióalbuma a Muscle Shoals ritmusszekcióval felvett anyag. Szerkezetileg a rockzenéhez közelebb áll, mint a jazzhez, de a rocknak is a populárisabb ágához húz inkább. Azonban a muzsikusok ezúttal is a maximumot hozzák, amitől bővelkedik gyönyörű pillanatokban a korong. Az elkövetők: Herbie Mann - fuvola; Eddie Hinton - gitár; Jimmy Johnson - gitár; Andrew Love, Ed Logan - tenor szax.; James J. Mitchell, James Mitchell - bariton szax.; Wayne Jackson - trombita; Barry Beckett - zongora; Roy Ayers - vibrafon; Roger Hawkins - dob, Bruno Carr - dob.

A címadó tétel meglepő módon egy Mann szerzemény, méghozzá egy igen jóféle darab, laza, vidám nóta, óriási húzása van, és a fúvós szekció is ott mozog a top környékén. A Claudia Pie is Mann tollából való, de… Nos, khm… lapozzunk tovább. A Can you dig it ott folytatja, ahol a címadó abbahagyta, eszement jó az alap és a virgázások is rendben vannak, a fuvola, meg a többi fúvós is ütős, azonban a vibrafonos mindent visz. És itt muszáj újfent megjegyeznem, hogy Roy Ayers egy zseni, tehát ha valaki még nem tudná, most értesülhetett róla. Nincs egy elhibázott ütése, úgy értem egy töltelék dallama, vagy ilyesmi, lényeglátó muzsikus.

A legnagyobb dobás ezen a korongon a Blind Willy című Sonny Sharrock szerzemény. Ő maga meglepő módon nem vett részt a felvételen, de a témája nagyon betalál. Sajnos csak ötpercnyi a gyönyör, de ne legyünk telhetetlenek. Roger Hawkins dobos kezdi a muzsikát, mégpedig egy dorombbal dorombol, ez kap egy fémesen pendülő gitárakkordot, amire Mann úgy száll rá a fuvolával, mint lepke a bogáncsra, aztán a fúvós szekció fokozza az összhatást, majd egyre erőteljesebb és sodróbb lesz a hullámzás, ami kitart egészen a végéig. Mann is annyit tesz hozzá, amennyi kell, se nem kevesebbet, se nem többet, szerintem egész pályafutása egyik legjobb darabjáról beszélünk.

Herbie sajnos ezúttal sem tagadta meg önmagát és megint odapakolt egy Beatles számot, a változatosság kedvéért most az egyik legnagyobb slágert, a Come Togethert. Nem mondanám, hogy maradandót alkotott az átirattal, de legalább nem rontotta el. A fuvolát egészen halkra veszi, a dobos is éppen hogy csak sussogtat, a bőgő is pár alaphangon búzol, és kellemes, visszafogott lesz így az egész, nincs ugyan lendülete, de van egy olyan kora reggeli ébredéses hangulata, amitől érdekes.

A Panama Red’s Panama Hat iszonyat bugyután indul, de érdemes végig kagylózni, mert a második perctől fokozatosan megy szépen bele a jóba és a végére egészen kellemes lesz. Ez egy viszonylag rövid (36 perces), könnyen hallgatható, populáris, egyben mégis komoly zenei tudással és odafigyeléssel készült igényes lemez, amit szerintem még olyanok is értékelnének, akik egyáltalán nem hallgatnak jazzt.  8/10