A holland származású Hans Dulfer (sz. 1940) neve leginkább onnan lehet ismerős, hogy Candy nevű lánya a kilencvenes években mellszélességgel emelkedett ki a női szaxofonos mezőnyből. Annál is inkább, mert nem volt ilyen mezőny. Azért a mellszélességben van valami, de ezt most hagyjuk. A hölgy esetünkben csak annyira érdekes, hogy nevét nagy valószínűséggel szándékosan szőtte címbe az atya, hiszen az 1970-es lemezfelvételek idején már 1 éves volt. Candy felhői, egyszersmint Cukorfelhők – ez volt a muzsikus második szólóalbuma, egyike a hetvenes években készült négy remek lemezének. Az album ékes bizonyítékául szolgál annak a gyakran elfeledett ténynek, mi szerint Európában is lehet minőségi jazzt játszani.

A zenekarban, akikkel a tenoros stúdióba vonult, csupa holland zenész szerepelt, név szerint nem listáznám őket, azonban a továbbiakban említeni fogom a kiemelkedő teljesítményeket. Maga Hans nem fújt itt eget rengető dolgokat, viszont kifejezetten ügyes, markáns témákat talált, és egy olyan ötvözetét keverte ki a jazznek és a rocknak, ami a mai napig érdekes lehet. Nem éppen könnyű falat a kiadvány, annak ellenére, hogy a nyitó tétel dallamosan, fülbemászó egyszerűséggel indul, a későbbiekben úgy besűrűsödik a rántás, ahogy kell! Ugyanakkor arra is nagyon ügyeltek, nehogy átessenek a ló túloldalára, ezért amikor elkezd a zene igazán bonyolulttá válni, mindig visszakanyarodnak a dallamosabb vonalhoz.

Az első számként hallható King Size Davy fantasztikus nyitány! Egyszerre sejtelmes, izgalmas, sokat ígérő kezdet. Ahogy a tenor belép, arról sokaknak beugrik Pharoah Sanders, esetleg Joe Henderson, mert nagyjából azt a spirituális soul jazzt sejteti, amiben ők (is) alkottak, majd érkezik a fuvolás, akinek a neve Rob Van Wageningen. Gyönyörűen játszik, meghatározó a jelenléte úgy ebben a darabban, mint a teljes lemezen. Szerepe nyilvánvalóan feloldás volt, neki kellett a sokszor követhetetlen vezérdallamok fölé fújni valami kellemeset, ám ezzel nem elégedett meg, elképesztően hangulatos szólókkal tette emlékezetessé az összejövetelt. Nem tudom elhallgatni, hogy ebben a pazar nyitányban (is) és a teljes lemezen is erőteljes gitárhiányom van. Szerepelt ugyan a zenekarban egy gitáros, de megelégedett a kísérőszereppel, meghúzódott néhány szép akkorddal a háttérben. Kár érte, mert ő tehette volna fel az i-re a pontot azokkal a bizonyos kíméletlen szólókkal...

A Satin-A is hasonló, bár kevésbé karakteres tétel, ebben enyhén (talán nem is annyira enyhén) avantgarde-ízű szólókat pakolnak egy rockosan hullámzó alapra, és ezt variálják 7 percig. Itt már sokkal jobban előjön a zenészek jazzes énje, élesebben kirajzolódik a további irányvonal. Ami leginkább a Candy Clouds első és második részében mutatkozik meg. A kettő együtt 17 perc. Szerintem nem unalmas egyáltalán, de lehet, hogy valakinek ez így már sok.

Maga a fő téma itt is egyszerű, egy nosztalgikus, franciás sanzonokat idéző dallammenet, csakhogy ezt 6 percen keresztül vezetik fel zseniális komplexitással, majd azután össze és vissza és keresztbe-kasul megtépázzák, átvariálják, megspékelik a derék hollandok, ahogy éppen jól esett nekik. Innen Kees Hazevoet zongoráját emelném ki, mert ugyan a fúvósok piszok nagyokat alkotnak, ha nem lenne ott a sorok között a zongora, akkor ez fele annyira sem lenne izgalmas. A dobos mögött szépen hallani a kiegészítő embereket, akik finom ritmikai játékkal, kolompokkal, shakerekkel tűnnek ki.

Maradt még a lemez végére két bő kétperces szösszenet, a Froggy és a Red, Red Libanon. Sok szót nem érdemelnek. Az utóbbi mintha egy másik előadó éppen akkor készült albumáról került volna ide tévedésből. Semmitmondó francia dalolászás, érthetetlen zárása egy kifejezetten erős, időtálló, sok meglepetéssel szolgáló alkotásnak, ami teljesen nyilvánvalóan az európai jazz egyik kiemelkedő lemeze, még ezzel a nehezen megmagyarázható befejezéssel is.  (Az eredeti LP 1970-ben jelent meg a Catfish Recordsnál, ezt követte az 1976-os újranyomás az EMI égisze alatt)   10/10