A Memphisben született Bennie Ross Crawford (1934-2009) altszaxofonos valóságos legenda volt a soul-jazz világában. Még éppen betöltötte 18. életévét, de már B.B. King és Ike Turner oldalán játszhatott. Ekkortájt alapította első zenekarát Little Hank & Rhythm Kings néven. A Hank becenevet egy helyi muzsikustól, Hank O’Day-től kölcsönözte, akire megjelenésében és stílusában hasonlított. Hamarosan Ray Charles alkalmazásába állt, mint baritonszaxofonos. Az altszaxofonra csak 1959-ben nyergelt át. Saját neve alatt mindösszesen 40 (!) szólóalbumot készített 1961-től 2000-ig. De szerepelt Ray Charles, Etta James, B.B. King, Johnny Hammond, vagy Grant Green lemezein is, sőt Eric Clapton Journeyman albumán is hallható.

Egy ilyen kaliberű muzsikusról a néhány mondatos életrajzot leszámítva semmilyen magyar nyelvű írást nem lehet ma találni, így hát jó eséllyel ez az első lemezkritika is vele kapcsolatban. A lemezanyagot azért választottam, mert amolyan ”easy listening”, kellemes, pihentető, ugyanakkor zenei történesekben sem szűkölködő alkotás.

Ha csak a kiadványon hallható kísérőzenészeket felsorolom, az már magában sokatmondó. Hank Crawford viszi a szaxofont, mellette gitározik Joe Beck, Idris Muhammad dobol, Richard Tee a billentyűs, illetve van még egy nyolctagú fúvós szekció, egy hattagú ütősgárda, és a második tételben egy négytagú vokál. Bob James a hangmérnök, a producer Creed Taylor (CTI). A felvételek a Van Gelder Stúdióban készültek.

Máris tudjuk: érzéki jazz-orgia következik. Nem is lehet másképp. Elegánsan, kifinomultan, nagyon szépen elkülönülve hallható minden hangszer, szellősen, mintha csak egy sejtelmes hetvenes évekbeli krimi felvezető zenéjét hallanánk. Crawford szinte beragyogja a szaxofonnal a terepet, a legédesebb árnyalatokat ügyesen elkerülve játssza a maga kisujjból kirázott frázisait. Ez a Corazón, Carole King szerzeménye, amit szinte alig lehet felismerni.

Ezt követi a címadó Wildflower, a már említett vokál susogásával a háttérben. Ekkor a képzeletbeli krimi főhőse egy malibui villa kertjében iszogat a jelenlévő vendégekkel, a háttérben bólogatnak a pálmafák, s a medence mellett napozó szőkeségre a pincérek megjegyzik: „ She’s a lady, she’s a child…” A fúvósokból mintha kicsit sok lenne, elveszik a szaxofonszóló erejét, ezzel együtt ez is remek darab.

A Mr. Blues egy saját téma Crawfordtól. Itt végre Joe Beck is jelzi, hogy jelen van. Gyönyörű, ahogy összejátszik a szaxofonossal, és egymásnak dobálva cifrázzák a főtémát. Ide kellett volna egy kis kaotikus csapkodás a dobbal, sajnos Muhammad szimplán csak lekíséri az eseményeket. Kár érte. You’ve Got It Bad Girl – Most megkaptad, rossz kislány! Jól odamond neked a szaxofonos bácsi, aztán váratlanul teljesen háttérbe vonul, hogy kicsit a népes zenészgárda is érvényesüljön. Ez a leghosszabb, kilenc perc fölötti téma, és szerintem túl hosszúra is nyúlt, bár Joe Beck itt is varázsol. (eszméletlen szóló)

A lemezt záró Good Morning Heartache a korszak legszebb pillanatait idézi, bár egy bő kétperces, szentimentális bevezető után fordul csak át igazán figyelemre méltó szerzeménnyé. Ennek eredetijét Billie Holiday énekelte 1946-ban, így már érthető, ha kicsit sziruposabb, mint a lemez nyitánya. Hangsúlyozom, csak a feldolgozás eleje idézi ezt a hőskort, a második perc után azt kapjuk, amit a korong nagy részében: hamisítatlan, funkba hajló, mosolygós jazz-muzsikát.   8/10