A fenti címmel ellátott dupla CD elnevezése enyhe túlzás. A világon semmi köze nincs ennek a két Belgrádban rögzített koncertnek a legendás lemezanyaghoz. A JazzDoor kiadó szakemberei persze dörzsöltnek gondolták magukat… Hmm… "Miles Davis in Belgrade" – ez nem annyira vonzó kereskedelmi szempontból. Mit érdekli az amerikaiakat, mit játszott Miles Davis a volt Jugoszlávia területén a hetvenes években? Valami olyan címet kellene kitalálni, amire ráröppennek a tudatlanabb jazz hallgatók. Davis esetében, különösen a Bitches Brew kapcsán simán elképzelhető valamiféle eddig ismeretlen anyag… szóval akkor legyen Another Bitches Brew, tök mindegy, kik játszanak rajta, és mit…

Igazából nem is akkora átverés a dupla kiadvány, hiszen a zene elképesztően jó, annak ellenére, hogy a Bitches Brew alkotógárdájából kevesen maradtak Miles mellett ezen a két fellépésen. Az első 1971-ben volt, ekkor Gary Bartz (szax), Keith Jarrett (el. orgona); Michael Henderson (basszusg.); Ndugu Leon Chancler (dob); Charles Don Alias (konga); James Mtume Forman (ütőhangszerek) voltak jelen, és egyhuzamban 67 percet zenéltek. (Arról nem tudok, vajon ennyi volt a teljes koncert, vagy csak egy részét vették fel)

A másik egy 1973-as műsor, amelyen Dave Liebman (szax, fuvola); Pete Cosey (gitár); Reggie Lucas (gitár); Michael Henderson (basszus); Al Foster (dob); James Mtume Forman (konga) voltak a zenésztársak. Ez a fellépés szűk 45 perces közös zenélést tartalmaz. A kettő közül szerintem ez az érdekesebb, már csak azért is, mert itt találunk néhány üde színfoltnak számító fuvolaszólót Dave Liebman jóvoltából. Túlságosan nem rajongott ezért a hangszerért Davis, egy fennmaradt adoma szerint ”kid stuff”, azaz gyerekholmi elnevezéssel illette, állítólag valamelyik Herbie Mann album kapcsán. Ennek ellenére, ha nehezen is, de megbarátkozott vele, és a hetvenes évek derekától egyre gyakoribb vendég volt a fellépésein.

A fuvolán kívül említésre méltó még a gitárosok teljesítménye, ők azzal az utasítással kerültek színpadra, hogy tolják neki, ami belefér. Ennek megfelelően a torzított gitáros agymenések tárháza lett ez az előadás. A hozzám hasonlóan rock orientáltságú zenehallgatót ez kevésbé zavarja, aki inkább a jazz felől közelíti Miles világát, annak feltehetően bőven sok a húrnyűvés. De talán nem is annyira az emészthető nehezen, hogy sok a kemény, rockos megoldás (Keith Jarrett is durván megereszti a gépzongorát) hanem az a tény, hogy trombitaszólamok tekintetében itt nagy varázslatra nem szabad számítani. Éppen annyit tesz hozzá Davis, hogy nem érheti szó a ház elejét.

Nem úgy, mint például két budapesti koncertjén, ahol a két előadáson együttvéve alig emelte szájához a tülköt. Botrányosra sikeredett mindegyik magyar látogatása. Ezekről nem készült felvétel - sajnos - csak a beszámolókat olvashatjuk el arról, ahogy a különc sztár mindvégig a közönségnek háttal állva, szinte alig vette ki részét a produkcióból, és sem 1989-ben, sem 1991-ben nem nyújtott maradandó élményt. Ehhez képest a belgrádiak még kifejezetten jól jártak. Más volt persze a hetvenes évek elején Miles bandája (és hozzáállása) mint amit közvetlenül halála előtti periódusában jellemezte. Ekkortájt nem csak a magyarokat tüntette ki különc magatartásával, hanem már nagyjából a fél világgal ( talán önmagával is) hadilábon állt.

Ezen a két fellépésen még volt kedve a zenéléshez, csak a jazzből éppen elege lehetett, és egy agyonbrutalizált, monoton, végtelen szettben tette próbára a hallgatóság befogadóképességét. Számomra ezek a fellépések - ha a közönség soraiban vagyok - nagy élményt jelentettek volna, mert van ezeknek a nyers, elevenen pulzáló rögtönzéseknek valami utánozhatatlan ősereje, amit a stúdióban csiszolt anyagok csak részben, vagy egyáltalán nem adnak meg.     9/10