A Leatherface nevű angol punk rock bandát 1988-ban alapították Frankie Stubbs és Richie Hammond gitárosok Sunderlandben. Andrew Laing volt a dobos, a basszusgitáros személye lemezről lemezre változott. A bemutatkozó lemezük 1989-ben jelent meg, ez volt a Cherry Knowle, ezt követte a Fill Your Boots 1990-ben, majd egy év elteltével elkészült a mai napig legjobban sikerült alkotásuk, a Mush. Ez egy gyors, dallamos, gitárszólókban bővelkedő, rekedtes hangra épülő rock’n roll lemez, azt is mondhatnám ők voltak a szigetországban a Social Distortion brit megfelelői.

Steve Charlton kapta ezen az albumon a basszusgitár kíséretének feladatát, és szépen megbirkózott vele. Bár punk bandánál 2-3 hang elég szokott lenni ezen a téren, ő ügyes kis szólamokkal dobta fel az egyébként egyszerű szerkezetű zenét. 12 erőtől duzzadó talpalávaló hallható a lemezanyagon, nem is annyira rövidek, hiszen akad közöttük 4-5 perc körüli is.

Az I Want The Moon kezdi a korongot, ez a bitang erős nóta talán a banda valaha írt legjobb darabja, egészen bizonyos, hogy a Social Distortion, vagy a Rancid is büszke lenne rá. Az ének is teljesen oké, bár az egyértelműen lejön, hogy volt munka a stúdióban Frank hangjával. Itt még van benne kakaó, úgy az hatodik nótától (Not Superstitious) egyre halványul, és még a lemez végéig éppen kitart. A sorban következő lemezek (a Minx 1993-ban és a The Last 1994-ben) már korántsem egy ennyire bika Frank Stubbsot mutatnak, azt hiszem itt még kihozták belőle, amit csak lehetett.

A lemez indíttatása több mint szimpla ”érezzük jól magunkat, azt kész” életérzés, akadnak itt társadalomkritikák is, pl. az In The Real World című tételben, de alapjában véve ez inkább egy szórakoztató dalgyűjtemény, mintsem lázadás ezer fokon. Na jó, azért szól rendesen!  8/10