Frank Zappa (1940-1993) gátlástalansága elsősorban a maga által írt és énekelt dalok szándékosan zagyva szövegeiben mutatkozott meg, jellegzetesen fanyar ízt kölcsönözve felvételeinek, azonban éppen ez a magatartásából fakadó lezserség tette lehetővé ennek a különleges albumnak a létrejöttét. Egy egész sereg kiváló muzsikust csődített össze, hagyta őket érvényesülni, és ezúttal zenében próbálta visszaadni mindazt, amit általában szövegeiben szokott.

Az album a Peaches En Regalia kellemes, fondorlatos nyitányával indít. A mit sem sejtő hallgató itt még azt hiheti, a továbbiakban is üdítő percekben lesz része. Vidám, nyugis, pihentető hangulat, szép uniszónó betétekkel, melyet a fúvós, billentyűs hangszerek alapoznak meg, a gitárnak csak kísérő szerep jut, az egész egy rövid kis szösszenet csupán.

Hanem utána jön a Willie The Pimp, Captain Beefheart sajátos énekelőadásával, és a maga közel tízperces zsenialitásával. Fokozatosan fűtenek alá az egésznek, és úgy a hatodik perc körül beáll a vágyak netovábbja című állapot. Az, amikor a mezei hallgató agya eléri a tetőpontot, megszűnik a külvilág és a belvilág, az én és a te, a semmi és a minden, s már csak lebegünk a nagy rózsaszín fürdőkádban, fennakadt szemekkel, kábán.

Don „Sugarcane” Harris mutatja be a vezérdallamot a hegedűjén, ez már magában elkapja az embert, aztán jön a már említett szöveges rész, melyben Captain Beefheart óriásit improvizál a torz sikolyaival, majd amikor a témát átveszi és kibontja a gitár… hát azt kellene hallania minden feltörekvő gitárosnak, mert robban! Mindezt egy középtempós, laza zötyögés mellett. Tehát egyáltalán nem egy villámsebességű számról van szó, mégis szétfeszül az energiától, annyira őrületes húzása van. Nagykanállal lehet magunkba tolni azt a nyers erőt, mely ömlik a hangfalakból. Miközben Zappa félelmetes technikájának hódolunk, azért észre kell venni azt is, miket variál Max Bennett a basszussal, mert a látszólag szimpla kíséretből néha kilép és ügyesen trükközik. A végén visszatér a hegedű, ezzel keretbe foglalja a zeneirodalom egyik legkegyetlenebb szólóját.

Ilyen hőfok után csak visszaesés jöhet, és valóban, a Son Of Mr. Green Genes valahogy nem az igazi. Egyáltalán nem rossz szám, de laposan indul, olyan vásári előadás szintjén. A billentyű miatt, ami kissé zavaró. A gitárdallamok itt is rendben vannak, eseményteli ez a felvétel is, de mégsem átütő. A Little Umbrellas egy szokásos Zappa-poén három percben, erőteljes billentyű-dallamokkal, olyan bizarr, mint egy Monthy Python jelenet. A lemez másik nagy szerzeménye a The Gumbo Variations címet viseli, erre már nehéz jelzőket találni. Univerzális zene, mert buliba is elmenne, de fejhallgatóval is van mit fülelni benne. 

Az It Must Be A Camel a zeneileg leggazdagabb felvétel a lemezen, ugyan csak öt percig tart, mégis az az ember érzése, mintha egy kisebb szimfóniát vagy valamilyen komolyzenei művet, esetleg filmzenét hallott volna. Változik a ritmusképlet, az egész tele van különös akkordokkal, ide-oda kirándulgató basszussal, és időnként a zongora is megszólal, plusz legalább háromféle fúvós hangszer, amelyek közül az egyik fuvola. A bombasztikus, nagyzenekari hangzás keveredik itt a rockkal, a dzsesszel és ki tudja még mivel, utánozhatatlan arányban.  A korong teljes terjedelme 43 perc, ami kevésnek tűnik (az is), de ezzel együtt érdemes beszerezni, mert ritka kincs, komoly eszmei érték a zenetörténelemben.  10/10