Nézzük dióhéjban az amerikai Stoneground zenekar történetét. A népes létszámú csapat a kaliforniai Concord városban alakult 1970-ben, mégis nagy általánosságban San Francisco-i bandaként jegyzik őket, hiszen az öböl környékének közismert fellépői voltak – amolyan lokális hősök. Államok szerte nem sikerült komoly áttörést megélniük, annak ellenére, hogy ott voltak a tűzközelben. 1971-es bemutatkozó lemezük sem keltett feltűnést a rádiókban, dacára annak, hogy Tim „Big Daddy” Donahue, a közismert DJ és zenei újságíró volt a lemez producere. Az együttes második lemeze még ugyanabban az évben kiadásra került, majd nagyobb szünet és némi átszerveződés után visszatértek 1976-ban a Flat Out koronggal, amelyet még négy másik követett. (A legutolsó egy közös múltidézés volt 2004-ben. ) Elképesztően hangulatos blues rock zenét játszottak, pszichedelikus hatásokkal.

Rögtön az első lemez első számából, a Looking for You-ból kiderül, mi volt a Stoneground erőssége. Blues alapra húzott, soul hajlításokkal díszített énektémák, karcos gitárszólamok, gyönyörű, ízléses szólók, az egésznek van egyfajta hanyagság érzete. Jellegében más, mint amit a Jefferson Airplane vagy a Grateful Dead képviselt, olyanok voltak zenei értelemben, mint egy kocsmabrigád. A nagyszabású himnuszok helyett laza kis nótákat írtak, kicsit inkább a Hair musical irányába mozdultak el, annak is a rockosabb tételei felé. A témák felvezetése , a hanghordozás, a dalok felépítése teljesen ösztönös, ha úgy tetszik pofátlan viselkedést tükröz, nagy valószínűséggel ez okozta megrekedésüket a másodvonalban. (Korabeli visszaemlékezők egyike-másika óriási helyi sztárként említi őket, nemzetközi visszhangjuk azonban mérsékelt sikereket mutat.)

Igaz, egy európai turnét is sikerült összehozniuk, sőt, két játékfilm is őrzi fellépéseik hangulatát. Az egyik a Dracula A.D. Peter Cushinggal, a másik az 1971-es Medicine Ball Caravan. Tegyük hozzá, egyik film sem emlékezetes, mint ahogy ezekben megörökített felvillanásaik sem mutatják igazi arcukat. Lemezeik beható ismeretében állíthatom, a Stonegroundban több volt. Az interneten kering ma is egy-két kopott minőségű videó a fellépéseikről – sajnos ezek nem szolgálnak a hírnevük öregbítésére. Éppen ellenkezőleg, sajnos. Egyiken sem érezhető meggyőző erővel, milyen nagy banda voltak, mert azok voltak, és nem csak létszámban (10 fő) hanem tehetségben is.

A zenekar frontembere, énekese, dalszerzője Sal Valentino volt (ex-The Beau Brummels), az első lemez 10 számából ötöt ő írt, a többi olyanok nótája, mint John Mayall, Ray Davies (Kinks) vagy a blues legenda "Reverend” Gary Davis. A kiadvány minden szempontból kifogástalan, még a hangzása sem annyira kezdetleges, mint ahogy az a korabeli stúdiótechnika esetleg sugallná a mai fül számára. Kissé érthetetlen, hogy ezek a háttérénekesnőkkel gazdagon megtámogatott nóták miként maradhattak ennyire ismeretlenek. Főleg, hogy a háttérénekesek egy-egy dalt maguk adtak elő, így nem kevesebb, mint hét vezető énekhang hallható ezen a kiadványon. 

Az énekeseket kísérő csapatban volt zongorista is, azt hiszem ezzel már érzékeltettem is, mennyire sokszínű hangszereléseket produkált mindez a sokaság. Ezeket a két gitár + háttérénekesnők + zongora összetételű felvételeket ma is hallani kell! Köröket vernek a Woodstock-generáció élcsapatainak dolgozataira, pedig azért akadt ott köztük is egy-két szép munka. A terjedelmes Family Albumról is elmondható ugyanez a méltatás. A Family Album szó szerint egy ”kötelező” érvényű nagylemez a korszak kedvelőinek, mivel ez egy koncertfelvételeket és stúdiószámokat tartalmazó 82 perces (!) dupla lemez. A hetvenes évekért rajongó bakelit gyűjtők számára valóságos kincs.

Erre is felkerült néhány feldolgozás, mégpedig Johnny Cash, ”Missisippi” John Hurt, Bob Dylan, és Swamp Dogg tollából, illetve a szerzők közé feliratkozott a zenekar több tagja is, tehát ez valóban közös, kiforrott családi muzsika, nem pedig egy Sal Valentino keze alá dolgozó engedelmes társaság. A felvételek és tulajdonképpen a Stoneground érdekessége, hogy bár rengeteg daluk hangzik a mai fül számára is kellemesen, azonnal megjegyezhető dallam egyikben sincs. Más szóval: nem született igazi slágerük.

Talán nem is baj, így ezek a lemezek bármikor elővehetők, tovább tartanak, hosszabb távon nagyobb értéket képviselnek, mint a rágógumi-refrénekkel felvértezett pop-rock slágerek. Annyit azért hozzá kell tenni, a nyolcvanas évekbe áthajózva, az alaposan átalakult Stoneground már megcélozta a diszkótermeket is egy-egy felvétellel, ez azonban már egy más összetételű kompánia volt. (Még nekik is volt néhány kellemes daluk a régi szép idők emlékét ápolandó) Összességében csak annyit tudok mondani: Hetvenes évek? Pszichedelikus rockszíntér? San Francisco-i hangzás? Akkor Stoneground. Alapvető.   10/10