Jóóó! De még mennyire jó! Megint egy kanadai banda, és megint úgy játsszák a rockot, mint akik már az anyatejjel ezt szívták magukba. Eszméletlen nagy lemezt pakolt ide nekünk a Mooch Montrealból. Egyre inkább úgy fest, aki a keményebb, de dallamos rockot kedveli, annak Svédországba, vagy Kanadába érdemes költöznie, ha nem pont oda született annak idején. Persze itt most a jó öreg régivágású rockzenéről beszélek, nem a manapság divatos lónyálcsorgató nyenyerészésekről. Ilyen a kompromisszum-mentes, erőteljes trió muzsikája is, mely a nagy elődök nyomdokain halad magabiztosan és mesterien!

A Mooch 2020-ban készítette bemutatkozó lemezét, a Hounds című anyagot. Ez engem eddig elkerült, de a Wherever It Goes annyira beszippantott, hogy egész biztosan rá fogok keresni. A három srác minden hibapont nélkül, ízlésesen, kreatívan hozza a stoner alapú, pszichedelikus, egyéni ízű stílusát, amely talán leginkább a King’s X világára hasonlít, a különlegesen szép vokálozás miatt. Nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára rockzenekart ennyire kifinomult hangnemben együtt énekelni!

Ben Cornel - gitár/ének,  Julian Iacovantuono –basszusgitár, Alex Segreti – dobok – ennyi a Mooch tagsága, és nem is kell több! Semmiféle hiányérzetünk nem lehet az albumot hallgatva, tökéletes a hangzás, meseszépen duruzsol a basszus, az üres helyeket betölti a dob, az egész anyag szépen lélegzik a lejátszóban. 

A karcos, rockos, tempósabb dalok vannak túlsúlyban, ezeket aztán egy-egy váratlan, álomszerű tempóváltás darabolja, amitől olyan színes kavalkád az egész, mint egy becsípett festő hajnali látomása. Ugyan csak 33 perces a kiadvány, de nem is lehet unatkozni rajta egy percet sem. Van benne egy csipetnyi Frank Zappa, egy adag Cream, egy kis Rush, és úgy nagyjából egy kilónyi rockörténelem. 

Lassan szokásommá válik a borítók leminősítése (nem is ok nélkül) szerintem ez ide pont jól illik, mert annyit sejtet, amennyi még kíváncsiságot kelthet az emberben, bár az is igaz, egy relative ismeretlen zenekar esetén egy bandafotó sem lenne rossz. A festmény alapvetően hűen adja vissza a Mooch lényegét, ami egyébként szerintem a Fade című dalban mutatkozik meg legjobban. Más a kezdés, más a középrész, más a dal vége, mégis harmonikusan egyben van az egész, és ki-ki azt lát bele, amit akar. Nagyjából a Pink Floydtól Hendrixig terjed a skála. (Személyes kedvencem azonban nem ez, hanem a lemezt záró, gyönyörű It’s Getting High) Nem is vitás, hogy az év egyik legjobb lemezét készítették el a montrealiak, minden további már csak a közönség reakcióján múlik. Egy like-ot minimum megérdemel a lemez! Mondhatnám: Moochas gracias, Mooch!  10/10