Ohio környékéről indult a semmitmondó nevű Ripped zenekar a nyolcvanas évek végén. Már az 1991-es Blotter című első lemezük sem volt piskóta, ezt a másodikat pedig embertelen nehéz feldolgozni. Olyan tömény zsenialitással állunk itt szemben, mely meghaladja a legtöbb ember befogadókészségét. Az első számtól az utolsóig nem is lehet ezt a kiadványt végighallgatni, ám ha csemegéről van szó… nem lehet kihagyni. Ez aztán különlegesség a javából!

Totálisan elmebeteg, a szakoldalak által nemes egyszerűséggel skizofrénnek nevezett előadói formát találunk itt, mely zsigerből rögtönöz, fittyet hány a jó ízlésre, a thrash szabályaira, gyakorlatilag mindenre, ami a nagyközönség által elvárt gesztus. Éppen ezért számíthat sokunk elismerésére! Mert jó dolog egy laza AC/DC lemezt lepörgetni, egy Black Sabbath klasszikust megdöngetni, egy energikus hardcore/punk lemezre ugrabugrálni, de legalább ennyire jó és izgalmas totálisan rendhagyó megközelítésű emberek alkotásaiba beleborzadni.

Rick Fisher volt a társaság motorja, énekese, basszusgitárosa, és minden fronton emlékezeteset alakított. Rendesen odavág a basszusának is, ám az énekben teljesedik ki igazán. Ebben van sok szimpla death metalos acsarkodás, hallható benne Mike Patton is, plusz némi dühös kutyamorgás, továbbá idült röhögés, meg siránkozás, és jó adag apátia, szinte minden, ami csak a hangzóanyag terjedelmébe belefér. Valóságos két lábon járó, egyszemélyes énekszínház volt az ürge, a létező legextrémebb megnyilvánulási formákat alkalmazta, melyek csak a metalban valaha is lemezre kerültek.Azonban az ő gumiszobába illő produkciója önmagában unalmas lenne, ha nem szárnyalna a zene annyira szabad szárnyakon. Egész egyszerűen semmilyen kitaposott alap nincs. Elindulnak valahonnan és megérkeznek valamerre. Az ennyire kaotikus, szerkesztetlen próbálkozások általában nem állnak meg a lábukon, elvesznek valahol a sűrű ködben, és itt is erősen inog az egész talapzat, de nem omlik össze. Valahogy ők képesek voltak uralkodni a káoszon. Egy akusztikus gitáros felvezetőből is ki tudtak lyukadni az állati csapkodásnál, és nem érezzük közben, hogy ez rossz vicc. Éppen ellenkezőleg. Nagyon is jól csinálják. Az eredetiség megkérdőjelezhetetlen, a tehetség már inkább, de kihozzák magukból a maximumot. Nagyon ritka az ilyen album. Minél tovább hallgatjuk, annál jobban a rabjává válunk, ha ráébredünk, mennyire más, mint az összes többi zenekar próbálkozása.

Mindössze hárman hozták össze ezt a 36 perces, 15 számos kiadványt: Fred Meyer dobolt, Darin Herrman gitározott, illetve Rick Fisher tombolta ki magát a fent említett módon. Nos, csak kalapot lehet lengetni a három teljesen ismeretlen muzsikus előtt, mert amit itt alkottak, az bőven extrém még a XXI. században is. Ki gondolná, hogy egy ilyen formabontó együttes egykori frontembere ma szolíd, polgári foglalkozást űz? Rick Fisher maszkmester lett és kedélyes horrormaszkokat gyárt, SikRik Masks nevű vállalkozása az interneten is elérhető. Aki zombi szeretne lenni a farsangon, akár hozzá is fordulhat... 9/10