Ez a lemez még az ismeretlennél is ismeretlenebb kiadvány. Elkövetői az amerikai Seducer tagjai voltak. A zenekar Észak-Karolina legnagyobb városából Charlotte-ból indult, és eredendően thrash metalban utazott, erre a lemezre is ez a leginkább helyénvaló jelző. Igen ám, csakhogy a műfajtól oly bátran elkalandoztak a zenészek, hogy nem lehet vegytisztán meghatározni az irányvonalat. Leginkább egy Black Sabbath-gyökerű, néha Ozzy-t, néha a Saint Vitus-t idéző, klasszikus metalba mártott rocklemez ez, amelyen a korai Hellhammer hörgések és Venom mormolások is elő-előtörnek.

Miközben döngölő basszussal, hasító gitárokkal, a mai füllel hallgatva is élvezetes dobtémákkal vezetik fel a zenészek a jobbnál-jobb tételeket, néha mintha egy boszorkány (?) is belevisítana a sorok közé. De éppúgy vannak filmzenére emlékeztető részletek is, még suhogó bárdok nyiszálását is érezni a sötétben. Érthetetlen, miért nem övezte nagyobb siker, hiszen még a rockzenei szaklapok is hallgatnak róla, ahelyett hogy az egekig magasztalnák, ahogy azt egy ilyen album érdemelné.

A bandában Darrel Tinsley énekelt, Christian Pagani dobolt, Tripp McNeill gitározott, és Joseph Tyson Williams volt a basszusgitáros. Két érdekes feldolgozást is felvettek a srácok, az egyik a Black Sabbath klasszikus Paranoid lemezéről az Electric Funeral, a másik Alice Cooper 1971-es albumáról a Hallowed Be My Name, mondom, hogy nem volt ez színtiszta thrash metal, de az összes létező címke közül mégis ez illett rájuk  legjobban. A Seducer még egy lemezt kiadott, de annál többre már nem futotta a lelkesedésükből. Kár. 9/10