Eljön talán majd egyszer az az idő is, amikor a kanadai Obliveon öröksége, mint megkerülhetetlen alap kerül az emberiség asztalára… erre azonban még várni kell. Vitán felüli volt a muzsikusok képzettsége, kreativitásuk sem hagyott sok kívánnivalót maga után, egyaránt hallani zenéjükben a Mekong Delta, a Voivod, a Rush, sőt a Pink Floyd, és az ős-Genesis hatását is. Ebben a fergetegesen gyors és technikás, szinte szuperszonikus őrlésben csak akkor áll meg néha egy-egy pillanatra a gépezet, amikor az énekes levegőt vesz, vagy a dobos ritmust vált.

A csapat kezdetben Oblivion volt, de már az 1990-es bemutatkozó albumon Obliveonként szerepeltek, egy vitás névazonosság miatt. 1987-ben alakultak Stéphane Picard basszusgitáros/énekes vezetésével. Ezen a legutolsó nagylemezen ő már csak vokálozott, Bruno Bernier vette át a szólóéneket, Martin Gagné és Pierre Remillard gitároztak, és Alain Demers dobolt. Igazán pöpec kis szerzeményeket vezettek elő, semmivel sem maradtak el a techno-thrash akkori krémjétől, mégsem ismeri őket sem a szakma, sem a közönség. Talán az ő személyes tragédiájuk abban volt, hogy sem teljesen a thrash metal, sem a klasszikus metal, sem a progresszív rock címkéje alá nem fértek be; mindezek furcsa, sci-fibe illő ötvözetét adták elő. Ez a nagylemezük talán kevésbé technikás, mint az előzőek, a hangzás azonban itt a legjobb, és egy ilyen bandánál ennek óriási a jelentősége. Fontos kiemelni: van egyfajta monoton sodrása az albumnak, mely ha egyszer elkapja az embert, nincs menekvés. 9/10