Egy ”Minden idők legkevésbé elismert thrash bandái” listán előkelő hely illetné meg a brutálisan pengés Pissing Razors zenekart - méltánytalanul. Annak ellenére a teljes mellőzöttség jutott számukra osztályrészül, hogy 1993-tól 2004-ig jelen voltak a színtéren, sőt, 2021-ben egy nem túl dicsőséges visszatérésre is futotta erejükből. Ez volt az Eulogy Death March, ami talán feladta rájuk az utolsó kenetet. Szomorú dolgok ezek, hiszen a texasi El Pasoból származó csapat zenei öröksége mindenképpen figyelemre méltó a műfaj kedvelői számára. Nézzük csak meg kicsit részletesebben az általuk kiadott hét nagylemezt!

Mielőtt azonban ezekbe fejest ugranánk, egy gondolatmenet a névvel kapcsolatban: Pissing Razors – azaz Borotvákat Pössölünk… Nem lehet, hogy ezzel gyakorlatilag elintézték saját sorsukat? Talán vagányul hangzik, talán kemény legényeket sejtet, komolyan venni nagyon nehéz. Egy garázspunk brigád, vagy egy crossover thrash formáció számára megfelelő is lenne, de egy olyan zenekarnak, amelyik technikailag képzett, komoly kiadóban készíti anyagait és a világpiacra szeretne betörni, ez inkább a súlyos baki kategóriája. Márpedig a technikai képzettség esetükben vitán felüli. Csak az nem mindegy, melyik albummal kezdjük a velük való ismerkedést.

Psycho Punko Metal Groove (Independent, 1996) és Eulogy Death March (Razor Records, 2021)

Az első és az utolsó nagylemez tartalmát röviden elintézném: feledhető szerzemények gyűjteményei. Hanem ami e kettő között van! Az a nem piskóta… azokba igazán érdemes belekóstolni! Itt ezen a két lemezen nehezen értékelhető a produkció. A debütálás még nem tartalmazott kiugró nótákat, a hattyúdaluk pedig már nem volt képes feléleszteni azt a tüzet, ami a kilencvenes évek elején még magasan lobogott a srácokban. Akkor voltak erejük teljében, amikor példaképeik, a Pantera, Machine Head, Fear Factory, Sepultura nagyokat taroltak közismert lemezeikkel, talán ezért jutott számukra kevesebb elismerés.

Pissing Razors - 1998 (Noise Records)

Ez a kiadvány szinte minden tekintetben remekmű! Gyakorlatilag a Machine Head – Burn My Eyes lemezével említhető egy lapon. Talán egy árnyalattal halványabbak a kórusok, nem olyan fogósak a refrének, de ami a komplex, fülbemászó témákat, a bonyolult dobképleteket, az öblös hangú üvöltözéseket illeti, azokban nincs hiba. Eddy Garcia a doboknál klasszis teljesítményt nyújt, mai füllel hallgatva is modern, izgalmas a tevékenysége, annyira szépen bejátssza annak minden ízét, hogy arra Dave Lombardo is csak csettintene. Ahhoz el kell jutni a Life Of A Lunatic című tételig, hogy a betonzáson túli, kifinomultabb világuk is feltáruljon, de amikor ebbe belépünk, csak ámulunk és bámulunk. Joe Rodriguez éneke az őrületbe hajló gonosz kacajoktól kezdve, a mélységes mormolásokig, a dühödt kifakadásokig terjed, és néhány légiesen könnyed megoldástól sem riadt vissza. Rick Valles a basszuson nem parádézik, de legalább súlyos, Matt Lynch pedig szépen levette a korszak stílusjegyeit.    9/10

Cast Down The Plague – 1999 (Noise Records)

Ugyanazt az irányvonalat követi az album, amit az előző elkezdett, ugyanazon a színvonalon. A tagság sem változott, sem a muzsikusok ízlésvilága. A „domination, domination” kórus a Mass Corruption című nyitónótában máris világgá kürtöli, hogy amit a Pantera annak idején lemezre vett, azt fogjuk itt tekervényesen csűrve-csavarva nyakunkba kapni, kiapadhatatlan energiával. Bombajó kis album ez is, sokkal, de sokkal nagyobb méltatást kellett volna kapnia a nagy semminél, még akkor is, ha 1999-ben ez a fajta groove alapú zúzás már kifelé hátrált a divatból. Azért én egy újabb hatást is megneveznék, ezt is csak Joe Rodriguez kapcsán mondanám, de sok esetben mintha Rob Zombie hangján szólna egy-egy acsarkodása. A dobolás, a dalok szerkezeti zsenialitása itt is lenyűgöző, ezért is tartozik az erősen javasolt energiaforrások közé az anyag.  9/10

Fields Of The Disbelief – 2000 ( Noise Records)

Ezen a kiadányon Cesar Soto gitározik Matt Lynch helyén, a többiek még mind a fedélzeten. Az új gitáros nagyon meg akarta mutatni, ez hamar kitűnik, már az első két számban vannak szép villanásai, ezzel együtt az anyag hamisítatlan Pissing Razors, azaz légkalapácsolás ezerrel. A második nóta kissé megtévesztő felütéssel indít: - Fuck that! Fuck that! – hallható a hangfalakból, miközben ez csak a Fork Tongue (Villásnyelv) címet sulykolja belénk némi torzítással. Igazság szerint az ostoba névválasztást leszámítva a banda éppen hogy az igényesebb szövegvilágú társulatok közé tartozott, nem ment el soha a jóízlés határain túlra, s mégis szókimondó, határozottan állást foglaló négyes tudott maradni, ami ritkaság a thrash berkeiben.   9/10

Where We Come From – 2001 (Spitfire Records)

Cesar Soto maradt a gitárnál, Eddy Garcia a dobos, Rick Valles a basszer, de már az ének fronton történt egy fontos változás, Joe Rodriguez távozott, a helyére Jason Bragg érkezett (Dewey Bragg néven is ismert). Ami az énekhang karakterét, illetve a hangképzés módját illeti, hajszálra ugyanazt kapjuk, mint korábban, csakhogy a hangok megnyúltak kissé. Itt derül ki, egy-egy magánhangzó nyomatékosításával mekkora erőt lehet nyerni! Iszonyúan súlyos lett a korong. Ez a legrövidebb, egyben talán a legjobb Pissing Razors kiadvány. Az a 36 perc szinte elröppen a jobbnál-jobb, a korábbinál valamennyivel dallamosabb témákat hallva. Elvileg ez lett a texasiak legfülbemászóbb, legkommerszebb próbálkozása, ami valahol nagyon komoly fokmérő, hiszen sehol egy rágógumi dallam, egy visszatérő refrén, egy lassú, vagy lassabb tétel, na és az az eszement dobolás… elképesztő.  10/10

Evolution – 2003 (Spitfire Records)

Ez már egy másik Pissing Razors, az alapító Eddy Garcia doboshoz és Rick Valles basszerhez Andre Acosta énekes és Matt DiFabio gitáros csatlakozott. Ezzel egyfajta öszvérállatot hoztak létre, a hátsó fele még nagyot rúg, de az arculata már nem harap akkorát, mint a korábbiakban. Az előző évek sikertelensége feltehetően arra ösztönözte a srácokat, hogy kísérletezzenek kicsit, kicsit elmozduljanak a szokásos mederből, és ezt ők Evolution címszóval illették, azaz fejlődésnek tartották. Ott és akkor… Nem biztos, hogy ma már ezt a fajta prog metalos, nu metalos ízekkel telepakolt régisulis muzsikát így ítélnék meg. Egyáltalán nem rossz ötvözet, amit itt hallunk, de kell hozzá egy adag rugalmasság. Eddy Garcia, a nagy öreg itt is félelmetesen működött a dobcucc mögött, a gitár itt is kíméletlen, nem is rontja le az összhatást, a tiszta ének és a gyomorból jövő hörgés kombinációja már egy olyan zenei világot vetít elő, ami nem a Pissing Razors sajátja. Ők a Panterás/Prongos/Sepus vonalat művelték elsőrangúan, ebben lehettek volna legalább említés szintjén ismertek, de ez sajnos nem jött össze nekik. Azonban lemezeikre ma is érdemes vadászni, mert nagyot szólnak!   8/10