Bobby Hutcherson vibrafonos (1941-2016)  és  Harold de Vance Land (1928-2001) szaxofonos legendás együttműködése 1969-ben kezdődött a Medina című kiváló albummal, és 1982-ben fejeződött be a Farewell Keystone felvételeivel. Kettejük közös zenélése összesen kilenc nagylemezen hallható. Nem túlzás azt állítani, hogy ezek egytől-egyig kiváló anyagok, s nem egy közülük mestermű. Az 1971-es San Francisco is ezek közé a kivételes alkotások közé tartozik. A mai napig élvezetes, izgalmas, fordulatokban bővelkedő muzsika.

A főszereplőkön kívül jelen volt továbbá Joe Sample zongorista, billentyűs, aki két számban (Goin’ Down South és Jazz) szerzőként is közreműködött, illetve John Williams basszusgitáros, és Mickey Roker dobos. A Goin’ Down South szokatlanul minimalista stílusban fogant bevezetője hallatán bizonyára sokan meglepődtek, akik a két művészt tekervényesen bonyolult szólóikért kedvelték, főleg, hogy a kompozíció mindvégig megőrzi hűvös távolságtartását, szellős nyugalmát. A Prints Tie tovább fokozza a meglepetéseket, semmi nem emlékeztet benne a hagyományos jazz alapjaira, egy monoton basszusdallamra érkező finom dobolással indít (hol vannak a szólisták?) amit végül megtör néhány vibrafon hang, de éppen csak érzékelhetően, mert újra a dobosé a főszerep. Majd jön Land, aki helyreteszi a dolgokat ebben a kivételes szerzeményben.

Sajnos a Jazz teljesen kilóg a többi közül, nem több semmitmondó tekerésnél, de legalább Hutcherson vibrafonja ellensúlyozza az egyébként fantáziátlan darabot. A lemezt első alkalommal meghallgató közönség feltehetően meghökkent az óriási kontraszt hallatán, amit az ezt követő Ummh hozott, hiszen ez egy csodálatosan laza és modern, játékos basszusmenetre épülő zseniális ujjgyakorlat a két mestertől. Ahogy a kompozíció építkezik, azt tanítani kellene, ez véleményem szerint valahol a hangszerelés csúcsa.

A basszus marad állandó (bár ha figyelmesen követjük, felfedezhetjük kilengéseit) a dob szintén megáll egy viszonylag egyszerű zötyögésnél, majd erre érkeznek rá a cifrázások Rokertől, és a szólók Hutcherson illetve Land által. Soha meg nem unható jutalomjáték ez! Nem csoda, ha több feldolgozása is fellelhető az interneten.

Egy ilyen felvétel után elvileg csak visszaesés jöhet, ám a Procession ismét tökéletesre sikerült. Igaz, ez is teljesen más, mint az előzőek. A szerzemény visszafogott, finoman ébredező dallamokkal nyit, melyekkel álomszerű víziót hoz létre, amit megint Land szaxofonja bont ki gyönyörű szépen, miközben Sample néhány akkordot üt le csupán.

Az albumot záró A Night In Barcelona ismét egy újabb zenei világot tár elénk: a latint. A tétel Harold Land tollából való, egy aprólékos bevezető után kibontakozó bossa alapra jönnek a fantasztikus szólók, melyek - csak hogy tovább fokozódjanak a meglepetések – ezúttal fuvolán érkeznek a szaxofonostól, aki egyébként az összes közös lemezükön sidemanként szerepelt. (Annak ellenére, hogy oroszlánrésze volt ezekben, és a borítókon is gyakran szerepelt)

A hanglemez rövid, mindössze 41 perces, de mert kiismerhetetlen, elegáns és stílusos, mindenképpen ott a helye a legjobbak között ebben a műfajban.   10/10