Maga a csoda! Legalábbis ez lehet róla az első benyomásunk. Nathan Tate Davis (1937-2018) Kansas Cityben született fúvós zenész csodálatosan zengő, bársonyos tónusú nyitószáma, a Makatuka (saját szerzemény) feltehetően minden zenehallgatót elvarázsol, aki egy kicsit is fogékony a jazz műfajára. Egy olyan kompozíció bontakozik itt ki 8 perc fölötti időtartamban,  amire a jóval ismertebb Davis is büszke lett volna. Minden jelen van itt, amitől izgalmas, szép, intellektuális kaland a jazz, az már más kérdés, hogy az albumnak nem minden egyes kompozíciója telitalálat.

Valójában rövidre lehet zárni ezt a történetet: Összesen 6 számos a lemez, ezeknek a fele zseniális, megismételhetetlen pillanatok lenyomata, a másik fele amolyan ujjgyakorlat. Foglalkozzunk most inkább a maradandó értékekkel! Ezek a már említett címadó nóta, illetve a Slave March, valamint a lemezt záró Ladies Lib. Ezek közül az elsőre tényleg nincsenek szavak. Azért egy rövid jellemzéssel megpróbálkoznék:

A több fúvós hangszeren is kiválóan játszó Davis tenorral kezdi a dallamjátékot, és ahogy a zongora megszólal alatta, ahogy a dob mindezt lekíséri, az máris csillagos ötös! Nyolc percen keresztül nem lehet virgázni (illetve lehet, de nem érdemes) ezért a kis csapat minden tagja villan egyet. (Nem is kicsit!) Tökéletes összhang, tökéletes arányok, gyönyörű hangzás! Szigorúan fejhallgatós darab, minden kis dallamtöredék fontos, ezekből áll össze a teljes mű ragyogása. A doboknál egy Rodger Humpries nevű fickó működik fantasztikusan, az elektromos zongorát a szintén ismeretlen nevű Don Depaotis tolja. Soha nem hallottam róluk, de ezt könnyű megmagyarázni: a felvételek Pittsburghben készültek, helybéli muzsikusok közreműködésével. Ha nem is voltak világsztárok, értették a dolgukat!

A Slave March egy rövidebb (5:19) téma, ám ebben egy bizonyos Nelson Harrison annyira gyönyörűen hozza a harsonát, hogy az magában egy élmény. Nem is kellene ide már másik szólóhangszer, Davis mégis megcsinálja, behozza mellé a basszusklarinét mélyen búgó, helyenként harsogó tónusát, és ez a kettő teljesen együtt lélegzik, szerves egységet alkot, tényleg óriási! A zárótétel ennek a szerzeménynek az ikertestvére, nagyjából ugyanaz a hangulat, annyi a különbség, hogy később szólózik a harsonás, illetve ennek egy kicsit ódivatúbb a lüktetése.

Persze 1971-ben ez az egész zenei felfogás már ódivatúnak számított, hiszen javában tombolt a fúziós őrület, virágzott a funk jazz és nyíltak a world jazz elágazásai, mindez azonban Davist nem különösebben érdekelte. Ő ezen a lemezén is, és a szintén Pittsburghben fogant 6th Sense In The 11th House korongon is hamisítatlan hatvanas évekbeli Blue Note hangzást produkált. A kettőből valóban össze lehet rakni egy zseniális lemezt, mert hiszen vannak itt kevésbé erős darabok, mint említettem. Még egy sanzon is felcsendül, bizonyos Wheeler R. Winstead énekelőadásában.

Nagyon érdekes, hogy ő, aki mindössze egy kis rövid szerepet kapott a teljes lemezanyagon, hogyan emlékszik vissza a történtekre.

„Ott voltam a teljes album felvételén. Csodálatos volt nézni, ahogy összehozták. Nem volt sok próba – egyszerűen megcsinálták. 21 éves voltam a felvétel készítésekor, és ha az emlékezetem nem csal, az albumot lényegében egy nap alatt rögzítették. A hangmérnök Olaf Kuuskler volt – neki valóban nagy szerepe volt abban, hogy minden folyékony legyen. Számomra ez nem a pénzről szólt, hanem a lehetőségről, hogy együtt dolgozhattam ezekkel a nagyszerű zenészekkel. Később időnként láttam Nathant, amikor visszamentem Pittsburgh-be, és találkoztam Rodger Humphries-sel és a többi zenésszel is, akik a Makatukán szerepeltek. Ma is ápolom az emlékemet erről a lemezről – ez volt az egyik fordulópont az életemben, és örülök, hogy részese lehettem ennek az örökségnek." thevinylpress.com  8/10