A Londonban alakult IF zenekar azért volt érdekes, mert két szaxofonost egyesített egy rockbandában. A progresszív rock és a  jazz rock közötti határmezsgyén egyensúlyozott. A zenekarvezető, Dick Morrissey gyakran fuvolázott is. Az együttes az igényes szólók dacára ízig-vérig dalközpontú, vokális szerzeményeket jegyzett. Hogy ezekből mára jóformán semmit nem tudunk? Nem feltétlenül az ő hibájuk. A rocktörténelem furcsa trükkökre képes. 

Kezdetben megközelítőleg olyan volt a megszólalásuk, mint az egészen korai Genesisnek, köszönhetően J. V. Hodkinson és Peter Gabriel hasonló énekstílusának, de zeneileg sokkal kidolgozottabb, veretesebb volt az IF. Rendhagyó módon egy jazz-zenész alapította, aki korábban saját neve alatt már lemezeket készített (Dick Morrissey Quartet), aztán a hetvenes évekbeli fazon- és stílusváltás következtében hamarosan mint egy rockbanda vezetőjeként vált ismertté. Morrissey irányításával sorra készültek a ma már klasszikusnak számító IF-lemezek, szám szerint nyolc. 

Az első mindenképpen a legjobb. Nehéz kiemelni bárkit is, a gitár (Terry Smith), az orgona (John Mealing), s a fúvósok is gyönyörűen, kimunkáltan, mégis nyersen szólnak, talán az énekes orgánuma nem volt igazán erős ezekhez a témákhoz. Énekelt ő becsülettel, de kicsit mintha le is keverték volna a hangját, ami mintha már alapból színtelen lett volna. Nem ront ez a műélvezeten, csak amolyan mellékzönge. Elsősorban a szép szaxofon- és fuvolaszólók miatt vehetjük elő ezeket az anyagokat, pedig gitáros- vagy dobosfüllel hallgatva is megállják a helyüket, még ma is, amikor is a stúdiótechnika fényévekre van a hetvenes évektől. Dobosoknak az I Couldn’t Write című tétel ajánlható, komoly teljesítményt mutat fel Dennis Elliott a bőrökön.

A végére maradt a legmeglepőbb furcsaság ezzel a zenekarral kapcsolatban, mert azt még egy-egy megátalkodott fanatikus be tudja mérni, mi is volt az IF, még azt is tudogatják, hogy Morrissey alapította, aki szaxofonozott és fuvolázott, és vezette a zenekart, de azt nem sokan tudják, hogy a számok közel 75%-át Dave Quincy írta, a másodszaxofonos. Ez pedig azért érdekes, mert ott van a fickó a bandában, övé a második szaxi Morrissey után, de amúgy szerényen, a háttérbe húzódva szerepel, miközben pont a banda lényegét neki köszönhetjük. Az ilyen alázatos, csendes, szorgalmas muzsikusok ma is ritkaság számba mennek. 9/10