Mindössze néhány perc telik el a teljesen ismeretlen Mano De Mono zenekar bemutatkozó lemezéből, és máris széles vigyorral nyugtázza a hallgató: - Ez az! (Már amennyiben kedveli az illető a kövér riffeken hízlalt, súlyos rockmuzsikát) Még néhány perc, a fej automatikusan bólogatni kezd, a talp dobogja az ütemet, legszívesebben máris ott lennénk a Szardínián működő srácok valamelyik koncertjén, mondjuk Cagliariban, Sardignában, vagy akárhol ezen a csodálatos szigeten…  Kék tenger, barnára sült lányok, dübörgő rockzene, szinte sok is a jóból!

Amikor egy ilyen kaliberű banda elstartol a semmiből, mindig abban reménykedünk, hátha valóban lesz belőlük valami, nem csupán egyetlen lemezen csókolta őket homlokon a múzsa kivételes jókedvében. Szóval ott kezdődik az egész, hogy hangzás. Nos, az itt eszméletlen. Rengeteg hasonló stílusú brigád próbálkozik megtalálni az arányokat, de kevesen tudnak ennyire tömör, vaskos, gyönyörű gitártónust kikeverni, nem is beszélve a dobokról. Miután egy valamire való dobcucc számos elemből áll, ennek a beállításához komoly szakember kell, amit sok kezdő társaság nem képes kifizetni, sajnos ezért napjainkban a fülsértő dobhangzás nem ritka. Különösen abban stoner /neo-grunge világban, ahová az olaszok is tartoznak.

Szerencsére ők a műfaj üdítő kivételei közé tartoznak, ez már a nyitó számból, az Old Tired Tree-ből kiderül. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy nagyon szeretik a ’90-es évek világát a srácok. A nevük nem véletlenül azonos a C.O.C Deliverance lemezének hetedik tételével, ami egy klasszis banda klasszis lemezének klasszikus nótája. A csapat azonban nem szimpla C.O.C másolat, bár egyéninek nem nevezném a stílusukat, inkább merítettek a Soundgarden-től, a korai Mastodonból, és a Down szintén alapvetőnek számító három lemezéből.

A címadó nótára sajnos csak egy nem túl látványos szöveges videó készült, pedig nagyon adta volna magát a téma, óriási a riff, húz magával a dal, benne volt egy menő, figyelemfelkeltő klip lehetősége, ezt a fiúk kihagyták. (Csak mellesleg jegyzem meg: Szardínián élnek kaméleonok) A Lying Bones is óriási darab, nagyszerű, ahogy a harapós, mély vokálra ráereszkednek a míves gitárfutamok. Igazi időutazás 1993-ba, mint ahogy az egész lemez tiszteletadás a grunge úttörői előtt.

Itt az idő megnevezni az előadókat:  Athos Cherchi - ének/gitár, Marco “Buzz” Murru - basszus, Kiko De Santis - gitár,  Keko Magrini – dobok. Mindannyian kiválóan vizsgáztak a saját posztjukon. Csakis az lehet a kritika velük szemben, hogy ezeknek a szerzeményeknek az alapjait a nagy elődök már eljátszották számtalan formában, így újszerű íze egyik tételnek sincs, azonban bőven kárpótol minket ezért a viszonylagos egyhangúságért a jóleső érzés: vannak, akik még igazi rockzenén nőttek fel. Véleményem szerint az év egyik legjobb lemeze lett a kaméleon nyelve. 10/10