Annak ellenére, hogy a rockzene sterilizálódása megállíthatatlan folyamatnak tűnik, az is nyilvánvaló, hogy soha nem volt annyi jó rockbanda, mint manapság. Ez a furcsa ellentmondás azonnal előtűnik, amint elkezdünk kicsit keresgélni bármilyen rock gyökerű műfajban. Azt fogjuk tapasztalni, hogy minden jelentős régi nagy bandának több ezer mai követője van, és szinte naponta jelenik meg egy olyan lemez, ami hangzásában, tartalmában alig marad el az örökérvényű alapművektől. Az egyetlen szépséghiba azonban jelentős: ezek a csapatok, ezek a lemezek szinte láthatatlanok.

Hiába elérhető a kortárs zenei színtér legkisebb előadója is minden platformon, a kattintások száma világosan mutatja, hogy világszerte mennyire csekély a névtelennek számító előadók iránt az érdeklődés. Valószínűleg azért, mert ezeket az együtteseket nem tálalja fel senki a fiatalok számára, azaz utánuk kell menni, meg kell találni őket, szemben mondjuk a végtelenül bárgyú és egyszerű Billie Eilish féle produkciókkal, amelyeket akkor is ismer valaki, ha nem szeretné.

Ennyi elég is felvezetőnek az Austin-i székhelyű A Good Rogering új lemezéhez. Az anyag… mit mondjak? Egészen kitűnő, már áprilisban megjelent, a visszhangja viszont szó szerint semmi. Zéró, nulla, kuka... Ismerős a történet? Valami azt súgja, egyre több ilyen várható. Kár értük, de nézzük inkább miről is van szó: A formáció neve azt jelenti "Egy jó kis dugás". Ez nem igazán szerencsés választás, mert hallatán mindenki valamilyen csajozós glam rock, hard rock zenére asszociál, miközben ők a grunge legendái előtt tisztelegnek a dalaikkal.

Elsősorban nevezném meg az Alice In Chains/Soundgarden hatását, mint azonnal szembetűnő párhuzamot, de még akár a Mother Love Bone vagy a Temple Of The Dog is eszünkbe juthat, a zene abszolút megállja a helyét hozzájuk mérten is. Teljesen egyértelmű, hogy a srácok számára ezek a bandák határozták meg az irányvonalat, amit aztán néhány fajsúlyosabb újkori brigád, pl. Mastodon is színesített.

Mert van súlya a tételeknek, zúznak rendesen, miközben az énekes, aki Skunk Manhattan művésznéven szerepel mesterien hozza a mélyeket és a szépen lebegő hangokat. Gitáron is Skunk hallható, míg a doboknál Rom Gov, a basszusnál Sammi Alvarado, és van még egy gitáros Tim Driscoll személyében.  A nyitó nótában amolyan thrashbe hajló kemény hard rockot hoznak, ez a Face Value, nem tipikus Rogering nóta – a letargikus hanghordozású énekhez duruzsoló gitárok adják a hátteret, a refrén szinte hörgésbe hajlik, nem nevezném ígéretes kezdésnek… Ám a második tételtől, ami egyben a címadó, már lényegesen kifinomultabb lesz a hangnem, innen már működik a lemez.

Alapjában véve a srácok oda-vissza ugrálnak a szendergős, álomittas témák és a zúzós-zúzós döngölések között, tulajdonképpen ezt a kettőt variálják mesterien. Na és azok a gyönyörű vokálok! Énekben nagyon erős a társaság. A Victory Lostban még egy csipetnyi King Diamond is van, legalább egy falatnyi falsetto formájában. Minden adott ahhoz, hogy sokak kedvencei legyenek, csak valahogy oda kellene kerüljenek a lejátszókba, ez itt a probléma.

A címadó színvonalát és hangulatát folytatják a teljes albumon keresztül, meglehetősen változatos dalszerkezeteken át, a dallamosabb, ragadósabb szerzeményektől (az Another Handout egy potenciális sláger) az elborultabb, sötétebb témákig, mint amilyen pl. az akusztikus Hands Of The Conqueror. Ez utóbbi is simán lehetne befutó, mint ahogy a zongorás SIYF is kiváló, és ezzel még nem fogyott el a patronok száma! Mondom, a dalok színvonala eléri a legnagyobb mesterekét, ennél nagyobb dícséret nem is kell.

A szólók haraphatnának jobban, illetve ezt a thrash/grunge vegyületet én eltolnám valamelyik irányba, hogy határozottabb legyen akár a finomabb, akár a súlyosabb vonal, de ha ők pont ilyen arányban szeretik, azt is elfogadom. Igazából ez egy remekül sikerült lemez, nem értem, miért nem lehet olvasni róla sehol. Csak aztán nehogy a mellőzöttség miatt a fiúk abbahagyják, mert tényleg nagyon jók. A magam részéről ennyit tudtam tenni. 9/10