Már az év elején kijött ez a thrash metal album, aminek hónapok óta halogatom a megírását, de nem azért, mert annyira rossz lenne, éppen ellenkezőleg. Ami azt illeti számomra az év egyik felfedezése volt a Pennsylvaniából származó négyes második megjelenése. Az elsőt, a 2017-es War On Dead lemezt nem ismertem, így hát találomra füleltem bele az anyagba még tavasszal. Azóta számtalanszor lepörgött a lejátszómban, általában futás, vagy súlyzós edzés közben, és biztosan állíthatom, minden szempontból felveszi a versenyt a műfaj legnagyobbjaival. Sőt! Mostanság a Metallica sem képes ennyire éles lenni, mint ők.

A késlekedés oka tehát az volt, hogy adott egy brutál jó cucc, amit illene méltóképpen tálalni, s mivel az ilyesmi időigényes, folyton csak halogattam az ajánlót. Most végre rá tudom szánni az időt, az sem baj, ha erre a napra más nem is kerül fel a blogra. Szóval: Eyes Of The Living. Talán érdemes azzal kezdeni, hogy kik is ezek a fickók?

Könnyű utána nyomozni az előadók kilétének, mivel egy kitűnően felépített, jól kezelhető, látványos honlapot működtetnek. Erről kiderül, hogy a basszusgitárnál Chris Moore található, Tim Swisher gitározik és énekel, Mike Straiton működik a másik gitárnál, és Cliff Fritts veri szét a dobokat. Őt majd a mennyekbe fogom emelni, mert ott a helye. De ne siessünk ennyire előre! A nevek nem sokat mondanak, ám az arcokat vizsgálgatva sejthető, nem ma kezdték a szakmát az urak. Cseppet sem meglepő a 40+os tagság, ez mondhatni ordít a lemezanyagról. Ízig-vérig old school metal, annak is a legszebb pillanatait hozza elő.

A csapat magva Abolish néven futott a kilencvenes években, s bár akkor a középmezőnybe tartoztak leginkább, azért olyan nevekkel tudtak együtt fellépni, mint az Obituary, a Pro-Pain, vagy a Fear Factory. Ez utóbbi csapat egyébként eszembe jutott a zenét hallgatva, ha csak roppant halványan is, mégis érzek egy enyhe indusztrial beütést itt, ami egyébként jól áll nekik.     (A képen az Abolish)

A lemezt ők maguk keverték és producelték, egészen pontosan Tim Swisher, aki egyben a dalszerzésért is felelős, mondhatni ő a The Eyes zene agya. Egyértelműen a nyolcvanas évek thrash bandáin nőtt fel, mely zenekarok hangzásvilága nála vissszaköszön, de az is hallható, hogy a kilencvenes évekre ez a műfaj dallamosabb lett, s több szempontból is színesedett. Ezt a változatosságot is jól adja vissza a Fear Comes Knocking.

A zene ötletek gördülékenyen követik egymást, bár a panelek ismerősek, mégis magával ránt a lendület, a nyers erő, amivel felrántották ezeket a nótákat. Ha nagyon kritikus akarok lenni, akkor annyi lenne a megjegyzésem, hogy a kissé átlagos Scream For Me inkább hátrébb kerülhetett volna, mert sokan annyi esélyt adnak egy ismeretlen formációnak, amennyit az első nóta nyitó dallamai jelentenek, és ez esetben ez nem kiemelkedő.

Valójában bemelegítésnek tökéletes ez a nyitány, a gitárok azért rögtön harapnak egy jót, de igazából a szuper dallamos Destroy Everything után kezdődik a komolyabb cifrázás, itt jönnek a világbajnok Cliff Fritts sorozások. A fickó nem csupán marha erős, állati gyors, és extra technikás, hanem ráadásul ötletgazdag is, annyira kreatív, mintha jazzt tanult volna, vagy hallgatott volna olyan jazz dobosokat, mint pl. Jack De Johnette. vagy Billy Cobham. Ami engem illet, nem tudok betelni a ritmusképleteivel, annyira tömény, amennyire lehetséges, és ezt nagyon díjazom.

Ugyanakkor a két gitárt sem kell félteni, mert egyik jobb, mint a másik. Közhely, de igaz. A basszust nem mindig hallani tisztán, de amikor kap egy kis levegőt, akkor hallható, hogy mennyire finoman kíséri a betonozást. Ami az éneket illeti, óriási plusz pont jár a felelgetős játékért, ami Chris Moore basszer és Tim Swisher között zajlik, ha nem is minden számban, a lemez nagy részén így van ez, s ez jelentősen megdobja a hangulatot.

Mint említettem, a legütősebb nóták a lemezidő előrehaladtával jönnek, azt is mondhatjuk, hogy rétegesen építették fel a hangzóanyagot. A címadó környékén érzem a legfogósabbnak a lemezt, melynek egyébként minden egyes tételéből süt az odafigyelés, az ízléses hangszerelés, a szakmai hozzáértés, kimondom nyíltan: mai fiatal thrash bandáktól a legritkább esetben hallani ilyen minőséget.

Remélhetőleg nem ez volt az Eyes hattyúdala, mert lenne még mit mutatniuk a következő generációk számára. Ha nem is követik őket tömegek, ha nem is jut nekik több, mint néhány klubbuli, egészen biztosan lesznek mindig olyanok, akik pont ezt a fajta őszinte, régisulis thrasht kedvelik. (Mint ez a példa is bizonyítja.) Jó tanácsom annyi lenne, hogy a tipikus halálfejes, rombolós, világvégés szimbólumokat hagyják a francba, mert ezekkel csak lejáratják magukat. Szerintem.   9/10