Nagyon kíváncsi voltam, milyen a filippinó ifjoncokból álló kanadai Arrows In The Quiver első és máig egyetlen nagylemeze, az Invictvs, ezért vártam a kedvező alkalomra, amikor végre a lejátszóban elindíthatom. Az Alpha című ötszámos EP ígéretes volt, ugyanakkor az is lejött belőle, hogy két világ között, nevezetesen az oldschool thrash és az újféle metalcore határmezsgyéjén egyensúlyoznak a srácok, ahol bőven vannak hardcore metalos szaggatott elemek is. A kanadaiak nem okoztak csalódást, de ne rohanjunk ennyire előre, nézzük meg inkább sorjában az anyagot!

Az első szám, a Roses egy rövid billentyűs bevezető után egy Gary Moore-szerű blues témával nyit, ám a dallam elhal a gitáron, váratlanul egy neoklasszikus gregorián jellegű éneket kapunk (igen!) ami után máris jönnek a kemény sorozatok, beindul szépen a csapat. Mondhatni automatikusan billen előre a zenehallgató feje, amennyiben kedveli a szigorú felfogású döngölést. A nóta hamarosan a rap és a dallamos rock közé ékelődik be, ezzel máris jelzi számunkra a brigád, hogy valóban nem szeretnének egyetlen skatulyában sem kikötni. A gitárszóló egyébként vegytiszta klasszikus metal, mint az olvadó fém, úgy tölti fel a dal „üres” részeit.

A második nótától kezd el magasabb fordulatszámon pörögni a lemez, itt csillantak fel a szemeim a legjobban. Egy szemtelen rappelés után olyan csatavokálok jönnek a full bandától, hogy na! És amikor a dobos is elkapja a fonalat (bocs, de nem listázom újra a neveket – az Alpha esetében már megtettem) akkor aztán robbannak a ritmusképletek, élesedik a helyzet! Hatalmas ez a nóta, minden pillanatát imádom, csak azt sajnálom, hogy jó eséllyel nem fognak Budapestnek még a közelébe sem jönni ezek a tehetséges arcok. Figyelem! A 2. percben a Pride Kills nemes egyszerűséggel átmegy reggae nótába! A súlyos durvulatból hopp bele egy másik műfajba! Ám ott sem maradunk sokáig, mert 3:40 után hopp bele a Rage Against (The Machine) cipőjébe! Nem viccelnek ezek a srácok, náluk tényleg nincs műfaji határ.

Ilyen előzmények után már az a meglepő, hogy a Wall Of Jericho című tételben semmi meglepő nincs, de senki ne gondolja, hogy unalmas! Az egyik kedvencem ezen a lemezen. Óriásit szakít a dob, tele van a téma szaggatással, nem lehet alacsony hangerőn hallgatni. Ugyanez igaz a Brothers In Blood-ra is, sőt! Hatványozottan! Brutálisan erős nóta, szerintem a lemez legjobbja. Nem cifrázzák agyon, zsigeri alapon keverik a betont, de ezt úgy csinálják, mint a legnagyobbak. És ahogy az a lábgép pörög, emberek! Azt érdemes figyelemmel kísérni. Megtehetjük. Hiszen a következő dal is kőkemény zúzda, minden mellékzönge nélkül, gyomorból kiokádva.

Az I Am bevezetője engem a P.O.D lemezeire emlékeztet, nagyon hasonló a szövegmondás is, a dallammenet is, ezt azonban egy dühödt szöveghadarás váltja fel, ami visszazuhan a nyitó dallamokra (ez is tipikus P.O.D elem) majd vissza. A gitáros ismét leteszi a névjegyét, azonban a lemeznek ez egy slágeresebb, kevésbé harapós száma, még akkor is, ha váltakozik benne a csapat keményebb és finomabb oldala. Hasonlókat tudok mondani a Juliet című nótáról is. Alapvetően súlyos darab, mégis a refrének átviszik a lanyhább oldalra.

Hátra van még a lemezből három szerzemény. Ezek közül az Epitaph áll legközelebb a thrash metal birodalmához, kis jóindulattal akár egy Testament lemezen is megszólalhatna, mint ahogy a nyomában érkező Song of the Ambivalent is leginkább egy régi thrash banda mai megnyilvánulását juttathatja eszünkbe. (Káprázatos dobsorozat 2:20-tól) A nagylemezt záró Gibberish szintén kiváló darab, modern hardcore elemekkel színezi a mennydörgés szerű groove-okat. (Egy javaslat: Vegye már át végre a magyar nyelv a groove kifejezést grúv formában. Épp itt az ideje!) Na majd én bevezetem a reformot: Szóval, mennydörgéshez hasonló grúvokkal támadnak a hárdkór filippinók, akikről szerintem fogunk még hallani a közeljövőben, mert bitang jók!       8.5/10