Nekiugrottam ma az Eyes Of The Living első lemezének is, mivel az idén megjelent folytatás felkeltette a figyelmemet. Ez sem volt gyenge bemutatkozás 2017-ben, egyáltalán nem úgy szól, mint a legtöbb zenekar debütálása, nincsenek tipikus vadhajtások, gyermekbetegségek, szépen robog végig az anyag az utolsó dalig. Mindezt a zenészek előélete magyarázza, hiszen egykori anyazenekaruk, az Abolish végignyomulta a kilencvenes éveket. Igaz, mindössze egyetlen lemez maradt utánuk, ezzel még foglalkozom a közeljövőben. A War On Dead – More Dead a borzasztóan depresszív borítóval ellentétben kifejezetten jó hangulatú nótákat rejt.

Mindjárt az elején kellemes gitárdallamokkal fogad a Count The Days, bármennyire is szeretnének egy poszt-apokaliptikus világképet rajzolni elénk ezek a muzsikusok, annyira dallamos és fogós a zenéjük, hogy leleplezi énjük kevésbé borúlátó oldalát, mert bizony az is van nekik. Különben nem lenne ilyen fülbarát a szaggatásuk, nem lenne ennyire tiszta, jól kivehető a prozódia, nem lenne ennyire pozitív töltete a cséphadarásnak.

Klasszikus thrash! Jóleső érzés kimondani ezt manapság, tudván, hogy nem halott a műfaj, csak épp sokadik virágzását éli a föld alatt. Ott sajnos a felszínen sétáló emberek számára láthatatlan, a felszín alá ásók azonban találhatnak akár remekműveket is. Ilyen remekül felépített lemez ez is, akárcsak utódja, az egyetlen különbség talán annyi, hogy kevésbé változatosak a témák, nincs annyi tempóváltás, de itt is van megosztott vokál, ikergitáros villongás, és nem utolsó sorban itt is Cliff Fritts veri szét a dobokat, ahogy kell. De most komolyan: groove-mester a fickó, a régisulis vonalból. Mennyire kellemes még maga a dobhangzás is, amit kikevertek számára!

A tagság megegyezik a Fear Comes Knocking albummal, s a tartalom is hajszálra azonos kaliberű. Még talán annyit megjegyeznék, mint eltérést, hogy ezen több a HC punk bandákra emlékeztető felütés vokál fronton (Henry Rollins hatás? Olyasmi), különösen az első három nótában, aztán túlsúlyba kerül a metalos zúzda. 14 számos, meglehetősen terjedelmes lemez, nem érzem unalmasnak, de erre is inkább az jellemző, mint a másikra, hogy edzések háttérzenéjeként funkcionál jobban, mintsem mondjuk fejhallgatós-odafigyelős lazuláshoz.   8/10

Beillesztem ide az Infected című tételt. Érdemes figyelni, mennyire fapados kis nótácskának indul, és mi lesz belőle! Az a gregorián mormogás nagyon ott van. Kár, hogy anyagi fedezet hiányában a képanyag valóban Zsé.