Csupán néhány évet ugrunk vissza az időben a Boss Keloid történetében, a 2016-os Herb Your Enthusiasm albumig, és azonnal megértjük, mit is értenek a kritikusok azon, hogy a csapat egyike a mára legtöbbet fejlődött formációknak. Ezen a csodálatos kiadványon – Hű, micsoda borító! – még olyan kénköves acsarkodó doom metalt tolt a brigád, ami a Saint Vitusnak, vagy a Candlemassnek is dícséretére vált volna, de már nyomokban ekkor is érezhető volt, hogy ők nem szívesen tuszkolják be magukat egyetlen skatulyába sem. Miután itt pincétől a padlásig bejárták a doom fenségterületeit, természetes, ha évek múltán ezt a terepet elhagyták új megoldások után kutatva, így születhetett meg a Family lemez. Nos, aki a sötéten gomolygó fémet kedveli, annak a Herb úgyszólván kötelező.

Véleményem szerint az egyik (ha nem A) legkifinomultabb heavy doom muzsika a Solitude Aeturnus nevéhez fűződik, úgy dalszerkezetileg, mint azok kidolgozottságát tekintve, ám amióta a Boss is pörög a lejátszómban, hajlamos vagyok feléjük billenteni a mérleg nyelvét. Amiben a két társaság megegyezik ( a műfaji jellemzők mellett ) az a megszokott sémáktól való eltérés egy-egy kis fricska idejéig, az úgymond stílusidegen elemek alkalmazása, azaz a doomból való kikacsintás. Persze csak azért, hogy aztán egy velőtrázó sikoly, vagy bömbölés kíséretében vissza is térjenek ugyanoda.

Az első három nóta majdnem vegytiszta doom, némi kis pengeköszörüléssel, azután jön a Cone. Egy sejtelmesen induló ballada, mely akár egy Saint Vitus feldolgozás is lehetne, bizony van némi koppintás íze, ez tagadhatatlan, azonban ebben már felsejlik a zenekar finomságokra kihegyezett oldala, hiszen váratlan, meglepő kiállások és énekmegoldások tarkítják az összképet. A banda kísérletező kedve az Axis Of Green-től indul be igazán, még ha ez meg sem közelíti a későbbi dolgozataikat.

A Lung Valley kábítóan hipnotikus dallamai kissé elviszik a kiadványt a pszichedelia irányába, az ólomsúly valamivel könnyebb, a dallamos vokálok uralkodnak, kiváló nóta!  Ugyanez mondható el a lemezt záró három tételről is, az Elegant Odyssey, a Chabal és a Hot Priest is azon lassan hömpölygő nóták sorát gazdagítja, melyekből bőven akad a kiadványon.  (Az utóbbi kettőben bontják ki gazdagabban a témát, már-már jazzbe hajló módon) Összesen 10 erőteljes, hosszan kidolgozott, sokrétű szerzemény található az albumon, melyet elsősorban a doom metal követőinek ajánlok, ha még esetleg valamilyen oknál fogva nem ismerik.

A zenekarban ekkor Paul Swarbrick gitározott, Adam Swarbrick basszusgitározott, Alex Hurst énekelt és Ste Adams dobolt.  A doom metalban kiemelkedő a korong, mind kivitelezését, formai megjelenítését, mind tartalmi összetevőit tekintve, de mert hangulat kell hozzá, és nem annyira szerteágazó, mint a banda ezt követő kiadványai, ezért csak nyolcas. 8/10