Emlékszik még valaki a skót Almighty zenekar Powertrippin’ lemezére? Egyike a kedvenceimnek, meg is fogom írni egy adandó alkalommal. Az olasz DI’AUL legutóbbi kiadványa pontosan olyan, mintha a fent nevezett Powertrippin’ albumot felezett, vagy inkább harmadolt sebességen hallgatná valaki. Részben grunge alapú, súlyos doom ez, mely a southern rock vadhajtásait is hordozza magán. Kiváló kombináció. Down és Crowbar kedvelőknek úgyszólván kötelező.

A banda Lombardiából, Pavia városából indult és ez a harmadik nagylemezük a sorban. Az első volt a Garden Of Exile 2016-ban, a második pedig a Nobody’s Heaven 2018-ban. Ami engem illet nem ismertem egyiket sem, mint ahogy az Abracamacabra is meglehetősen késve került a látóterembe, de egészen biztosan rá fogok keresni a korábbi anyagokra, mert ami itt hallható, a maga műfajában egészen pompázatos. Ha nem is az év legjobb rocklemeze, de annyi biztos, hogy dallamos sludge/doom vonalban ott van a dobogón.

A Thou Crawl és a This Quiet kezdik a lemezt, két bődületesen erős nóta, szuper gitárriffekkel, már-már hörgésbe torkolló, ám mindvégig tiszta énekkel, egyértelmű Anselmo-hatásokkal, majd jön a címadó Abracamacabra, amely még az eddigi színvonalat is magasabbra emeli. Ez egy csodálatos ballada (többek között a The Almighty - Jesus Loves You… is eszünkbe juthat róla) fájdalmas, gyötrődő énekkel, és mondanom sem kell bőr alá kúszó gitárdallamokkal. A lemez kiemelkedő tétele.

A De Profondis bombasztikus dob-groove bevezető után kibontakozó vegytiszta sludge, továbbra is élvezhetően szép vokál megoldásokkal, és a már említett súlyos gitárkarcolatokkal, a The Losers Riverben pedig esküszöm Ricky Warwickot hallom vendégszerepelni, amit a Walpurgis-éjről szóló mocskos motoros nóta csak megerősít. Holott a fickó ott sem volt… testben.

Cosimo A. Cinieri az énekes, Danielle Mella gitározik, Diego Bertoni dobol, és Jeremy Toma basszusgitározik. Hét nótából áll az album, ezek közül a sort záró Time Of No Return lett érzésem szerint a legerősebb, ez szintén egy ballada, szintén a legjobb fajtából. Ezekhez az olasz srácoknak óriási érzéke van, ha csak ezt a két dalt valaki meghallgatja, már sokat nyert vele. Ahogy magával az albummal sem lehet melléfogni, amennyiben a zenehallgató szereti a sötéten gomolygó, mégis lélekmelengető  szerzeményeket. Nálam ez tíz pont, a nyilvánvaló hatások ellenére, mert a dalok tényleg piszok jók. És persze irigylem az olaszokat. Mondjuk egy Messa - Di'Aul - Black Rainbows koncert egész jól hangzik, még leírva is... 10/10