John Carter klarinétosról már néhány sorral megemlékeztem Horace Tapscott zongorista lemezénél ( The Dark Tree - 1989), azt is megemlítettem, hogy sokrétű előadó, azonban az ő neve alatt megjelent anyagokkal még nem foglalkoztam. Az én szememben Tapscott, Carter vagy James Newton mind-mind valóságos jedi-lovagok. Olyan emberek, akik halálukkal sem tűnnek el igazán, mert felvételeik örök életet biztosítanak számukra. Nem csupán tökéletesen uralták hangszereiket, hanem abszolút kötetlenül, mindennemű zenei formát visszautasítva, zsigerből rögtönöztek. Ez a mai napig ritkaság.

Ráadásul mindhárman a nyolcvanas években voltak működésük zenitjén, ezzel egészen bizarr hatást keltve a zeneirodalomban, hiszen ez az évtized sok mindenről elhíresült, de a kötetlen zenei kalandozások nem tartoztak ezek közé. Tombolt a diszkó-láz, a rádióban az elektronikus hangszerek, a szintetizátorok uralták a slágereket, miközben teret hódított a kemény rock is, éledeztek már a modernebb ipari zene üdvöskéi is, a jazz szerepe azonban pont ebben az évtizedben halványult el leginkább. A free jazz virágkorát már rég maga mögött tudta a világ, és az sem volt éppen nagy durranás, amikor Dolphy, Don Cherry és a többiek megjelentek a színtéren. Inkább csak érdekesség számba ment, nem több.

John Wallace Carter 1929. szeptember 24-én született és 1991 márciusában hunyt el. Ahhoz képest, hogy 1969-től jelentek meg lemezei, életműve nem igazán terjedelmes, 17 szólóalbumot számlál. Vendégként sem túl sok kiadványon hallható. Talán pont azért, mert soha nem ment a könnyedebb ellenállás felé. Éppen ellenkezőleg. Ha valaki arra kíváncsi, miket műveltek azok, akik valóban a pillanat adta inspiráció hatására alkottak, minden különösebb előkészület nélkül, akkor nála jó helyen kopogtat.

Ezen a kivételes lemezen egy oktett, azaz nyolctagú formáció élén hallható. Bár ez így kissé megtévesztő, a tényleges vezetői szerep nem állt jól neki. Carter, - akárcsak fent nevezett társai - ízig-vérig csapatjátékos volt, aki ugyanakkora szerepet szánt minden közreműködőnek. Nézzük a felállást: John Carter - klarinét, Bobby Bradford - trombita, James Newton - fuvola, Charles Owens – szopránszaxofon, oboa, Red Callender - tuba, Roberto Miranda - bőgő, William Jeffrey - dob, Luis Peralta - waterphone

A waterphone egy házilag is kivitelezhető hangszer, melyet Richard Water készített 1967-ben. A kupola formájú rezonátort rozsdamentes acélból vagy bronzból készítik és víz van benne. Ahogy a víz szintje változik, úgy módosul folyamatosan a hangmagasság; a kúp alakú kupola körüli 25-35 függőleges fémrudat ütéssel, pengetéssel vagy vonóhúzással szólaltatják meg.

A hanglemez, melyet ezek az urak 1982-ben felvettek nem igazán jazz, inkább egyfajta kortárs komolyzene. Leginkább egy filmzenéhez hasonlít, mely filmben egyszerre vannak kellemes, oldott jelenetek, és idegborzoló részek. Összességében nem könnyű falat, délutáni szundikáláshoz nem ajánlott, de aki nyitott a különleges csemegékre, az értéket fog találni benne. Már csak az magában megéri a fáradtságot, hogy a klarinétot szokásos szerepéből kilépve halljuk, abszolút csapongó üzemmódban. Ennek volt a legnagyobb mestere Carter, aki ezt ebben az öt felvételben teljesen nyilvánvalóvá tette bárki számára.  9/10