Paul Horn (1930-2014) regényes életrajzába belepillantva azt látjuk, hogy a zenész valóságos vándorcigány volt, már ami a mozgalmas, költözésekkel tarkított életpályát illeti. Ugyan New Yorkban született, de 4 éves korától Washingtonban cseperedett, egészen a főiskoláig itt élt, majd Ohioban, az Oberlin Konzervatóriumban tanult, ahonnan visszatért New Yorkba a Manhattan School of Music kedvéért. Innen költözött át Los Angelesbe, ahol a Chico Hamilton Kvintett tagja lett 1958-ig. Ezt követően játszott Duke Ellingtonnal, Nat King Cole-al, és sok más ismert előadóval.

Talán ez a változatos életút is magyarázatként szolgál sokszínű zenei önkifejezési módjaira. Olyan bebop muzsikus volt ő, aki egyre több világzenei/népzenei elemet használt fuvolajátékában, míg végül kikötött a New Age mozgalom berkeiben. Amikor 1980-ban a Riviérán vendégszerepelt, már tulajdonképpen csak használta a jazzt. Mintegy előadta a nagyközönségnek, hiszen ez nem jelentett számára nehézséget, de túl nagy örömet sem. Ez kiderül erről a lemezről is, ami egyértelműen nem a zeneirodalom legizgalmasabb koncertje, még csak nem is a legparádésabb fuvolás jazz lemez, mégis érdemes elővenni, mert tartalmaz néhány érdekes felvételt.

Mindjárt az elején Impromtu címmel részletet hallunk a Brazilian Images albumról, ami akkor még meg sem jelent, (1991-es kiadás) de már ennek témafüzérei itt életre keltek néhány percben. Alaposan meglephette ezzel a szabad felfogású, visszhangosított, dzsungel-illatú fuvolaszólóval a színes napozószékeken elernyedő közönséget, ezért bő három perc után bele is fogott a Samba De Orfeu című Luiz Bonfá témába, biztos, ami biztos. Brian Bomberg bőgős, és Victor Jones dobos különösebb bravúr nélkül le is kísérték, Mike Garson zongorista azonban már figyelmet érdemel, kiváló, lendületes szólója a kiadvány egyik nagy meglepetése.

A másik, hogy Horn magával vitte Cannes-ba Stan Getz-et. Egy ilyen tenor nagyágyútól többet várnánk, amolyan pengeváltásos sztár-villogást, ez azonban itt elmaradt. Getz visszafogta magát, csupán fűszerezte kissé Horn fuvolajátékát. Erre nagyszerű példa a Nature Boy, amit eredetileg Nat King Cole vitt sikerre. A témát gyönyörűen dolgozzák ki a színpadon, úgy tűnik a közönség tapsa is ekkor volt a legerősebb. Pedig a soron következő Work Song a csúcspont, Nat Adderley tollából. A fuvola ebben ténylegesen hasítja a levegőt, a zongorista zseniálisan súlyos akkordokat bontogat, a bőgős is ebben lélegzik a leginkább, az értő fül ezt a témát képes lenne órákig hallgatni, sajnos 6:27-el be kell érnünk.

A Here’s That Rainy Day volt az a téma, amely hallatán feltehetően az egész part álomba szenderült, hogy aztán felfigyeljen a hangos konferanszié szavaira, aki a Billie’s Bounce előtt bejelentette Sugar Blue szájharmonikást, Joe Farrellt, valamint Patrick Arturo trombitást. A jam session egy nem túl eredeti tenoros reszeléssel indult, majd a trombita vette át a főszerepet, tőle ismét a tenor (feltehetően Getz) vette vissza a szót, azaz folytatta a szólózást, amire azután beszállt a már említett szájharmonikás – őszintén megmondom, teljes kínlódással. Nem csak ő vergődik, érezhetően valamennyien rutinból nyomják ezt a darabot, talán csak az utolsóként érkező fuvola könnyed, finom szárnyalása ad egy kis pluszt a felvételhez. Mint említettem, nem is lett örökérvényű darab, de a fuvolázás kifogástalan, a zongorázás valóban fergeteges, egy meghallgatást mindenképp megér a lemez. 7/10