Talán nem túlzás azt állítani, a washingtoni születésű Lloyd McNeill (1935-2021) ugyanolyan színvonalú muzsikus volt a fuvolán, mint Miles Davis a trombitán. Azonban míg utóbbi nevét milliók ismerik, McNeill alkotásait alig néhányan. A szűkszavú Wikipédia-bejegyzés sem viszi túlzásba a mester zenei világának bemutatását, megelégszik egy rövid, tárgyilagos életúttal. Ebből kiderül, a meglehetősen visszahúzódó természetű muzsikus a legjobb iskolákba járt, többek között a Howard Egyetemen, illetve Párizsban képezte magát, ahol barátságba került Pablo Picassoval is, majd New Yorkban letelepedve olyan legendáktól vett magánórákat, mint Eric Dolphy, vagy Hale Smith. Életében kevés albumot adott ki, mindössze hetet – ezek azonban egytől egyig kimagasló alkotások.

A fuvola kedvelők számára ez az életpálya számos élménnyel szolgál. Fontos sajátosság: Nincs két egyforma lemeze. Amolyan kaméleon volt, vagy inkább mindenevő, aki szerette a sokszínűséget, - ebben is jogos a párhuzam Miles Davissel, akivel egyébként sosem játszott együtt - albumain már a kísérő muzsikusok száma és összetétele is rendre változott. Ezen a bizonyos korai lemezén - mely egyike a legjobbaknak - Gene Rush zongorázott, Steve Novosel bőgőzött, a fiatal Eric Gravatt dobolt és Paul Hawkins kongázott.

A címadó Asha nyitja a felvételek sorát. Valósággal hasít a szép tisztán hangzó fuvola tónus ebben a latinos közegben. Nyilvánvalóan olyan ember fuvolázik, aki tudatosan kerüli a betanult frázisokat, szabadon szárnyaló dallamai betöltik a szobát. Lágy a zongora, finom a konga, csak a bőgős kalandozásai feltűnőek. Aki csak ennyit hallgat meg tőle, feltehetően azonnal elkönyveli McNeill-t latin zenésznek, ami nem fedi a valóságot. Már a következő tétel cáfolja ezt (As A Matter Of Fact) hiszen ez egy swing alapú, pulzáló, konvencionális jazz darab. A szerzeményben kicsit sok a fuvola, zsúfoltnak is tűnik, azonban Gravatt kiváló dobolása, és a súlyos zongoraakkordok élvezetessé teszik.

Az igazi élvezet, és talán a csúcspont a Two-Third Pleasure vidáman lubickoló hangjegyei után következik, címe Dig Where Dat’s At. McNeill ebben pikolófuvolára vált, amitől még inkább nyári hangulatú lesz az egyébként is felhőtlenül harsány tétel. A felvételre, a nagylemezre, és McNeill munkásságára nagyon jellemző a magas szintű kifinomultság, már-már a modorosság határán, ebben viszont Kenny Burrel gördülékeny tónusait idézi. (Neki is vannak fuvolakísérettel előadott darabjai, pl. Sausalito Nights)

Az Asha tehát egy könnyed, fuvolaszólamokra kihegyezett, pihentető album, melyen a zongora, a bőgő és a ritmikai kíséret nem veszi át még átmenetileg sem a főszerepet, az mindvégig McNeill kezében van, de mindezekkel együtt sem lehet leminősíteni, mert amit ezen a hangszeren művel, az őt minden kétséget kizáróan a hangszer legnagyobb alakjai – s egyben a jazz történet legfontosabb árnyékban tevékenykedő nagyjai közé emeli.  9/10

Miért nem 10? Hiányoznak a váratlan, meghökkentő húzások, az a bizonyos plusz, amitől azt érezné a zenehallgató, hogy bárcsak ne érne soha véget a kiadvány.