Roberta Flack 1937 február 10-én született, tehát napjainkban 87 éves. Az Észak-Karolinában található Black Mountain a szülővárosa, egy mindössze 8000 fős település, mely természetesen büszke szülöttére, a gospel/soul egyik legismertebb előadójára, akit több alkalommal is Grammy-díjjal és más rangos kitüntetéssel díjazott a szakma. Az énekesnő tehetsége már fiatal korában kitűnt, amikor templomi orgonista édesanyja mellett énekelt Alrington város templomában. 9 évesen kezdett zongorázni, tinédzserként vették fel a Howard Egyetemre, melyet 19 évesen el is végzett, ám apja halála miatt vidéki zenetanításba kellett fognia karrierjének építése helyett. Első lemeze, az 1969-es First Take a korai soul/jazz egyik ma is elbűvölő darabja.

Ekkortájt már visszaköltözött Washingtonba, egyetemi évei színhelyére, és profi énekesnőként kereste kenyerét Mr. Henry éttermében. Ebből láthatjuk, még messze volt a fényes sikerektől. A lemez Wikipédia szócikke épp olyan szűkszavú, amilyen visszafogott, intim hangvételű ez a kiadvány. Mintha csak bemelegítésképpen énekelt volna a fiatal lány a próbateremben, egy zongorista és egy bőgős társaságában. A zongorista persze ő volt, a bőgőnél Ron Carter szerepelt (bizony!) a doboknál egy bizonyos Ray Lucas, a gitárnál Bucky Pizzarelli, illetve voltak még fontos kiegészítő emberek, mint pl. Frank Wess, Seldon Powell szaxofonosok.

Összesen 15 vendégzenész hallható a lemezen, szinte észrevétlenül. Csoda tudja, hogy bújtatták el őket ilyen ügyesen. Aki ezt a néhány dalt meghallgatja, egészen biztosan egy hangszert jegyez meg magának egy életre: az énekhangot. Teljesen betölti a lemezidőt. Szinte szükségtelen még a zongora is, a bőgő is, mi több, szinte zavarónak érezzük a kíséretet. Hagyjátok már abba! – szólnánk rájuk – Miért nem engeditek a lányt énekelni? Hiszen akinek ilyen adottságai vannak, annak nem kell semmilyen körítés.

A felvételek rendre más tollából valók, ezek közül talán Mongo Santamaria Afro-Blue című darabja a legismertebb, amolyan jazz standard. A Roberta nevével legtöbbször említett Killing Ms Softly-t itt ne keressük, mint ahogy annak a hasonmásait sem. Kétségtelen, hogy már a hetvenes évek derekán átnyergelt az előadó popba, itt pályája kezdetén még a jazz/soul/gospel/blues gyökerek hatották át énekét. Gyönyörű ez az ének, a legkevésbé sem hivalkodó, mellőzi a harsány pózőrködést, senkit nem akar meggyőzni semmiről, csak önmagáért létezik, ezért annyira magával ragadó. A tökéletes nyáresti hangulatzene tücsökszerenád, szélsuttogás, vízcsobogás mellé.   10/10