Herbie Hancock (sz.1940, Chicago) tekintélyes diszkográfiájának leginkább ismert albuma minden bizonnyal a Head Hunters 1973-ból, ezen kívül a Cantaloupe Islandot tartalmazó két korong, a ’64-es Empyrean Isles, valamint az 1976-os Secrets szokott legalább említés szintjén felbukkanni. Most egy olyan lemez kerül terítékre, mely talán rövid terjedelme miatt nem kapta meg a kellő rivaldafényt, holott kimagaslóan jó zenei anyagról van szó. A valóban szinte nyúlfarknyi Fat Albert Rotunda egy mindössze 34 perces, hét számos kiadvány, de az a hét szinte egytől egyig remekmű!

Már a Wiggle-Waggle azonnal megadja az alaphangulatot a maga elképesztően laza, csúszkáló dallamával, s az újra és újra visszatérő basszussal, a fanfárszerűen beleharsogó fúvósokkal. Máris kiderül, ezt a lemezt nem szabad ”komoly” jazz szemüveggel mérni, itt amolyan hülyéskedés zajlik, el kell felejteni a hagyományos swing formulákat, és akkor jó lesz! 1969 decemberében járunk, Hancock szakított a Blue Note kiadóval, egyben korábbi énjével is, hogy fejest ugorhasson valami lényegesen szabadabb közegbe.

Jazzes, funkos, rockos ötvözetet hallunk, a maga korában meglehetősen modern alapokat, már-már bizarr befúvásokkal, és egészen kivételes szólókkal. Ezekről nem kizárólag a Fender Rhodes nyergében ülő Hancock gondoskodott, hanem a nem kevésbé zseniális kísérőgárda: altfuvolán és tenoron Joe Henderson, a gitároknál Eric Gale és Billy Butler, harsonán Garnett Brown, dobokon Albert Heath közreműködött, de jelen volt a stúdióban a tenoros Joe Farrell, és a bariton szaxofonos Art Clarke is. Valamennyien nagyszerűen ráéreztek erre a félkomoly hangulatra, ami aztán maradandó értékeket eredményezett.

Mert ilyen a kissé kótyagos Fat Mama ( részeg fúvósok képzeletbeli vitája az elektromos zongorával), vagy az Oh Oh Here He Comes vicces zötykölődése is. Az álmatag Jessica kurta-furcsa szólamaira a világon senki nem számítana, annyira testidegenek, még itt, ezen a korongon is, míg a címadó, és a zárásként hangzó Little Brother egészen egyszerűen bombasztikus funk rock tételek, sűrű középrésszel, durva cifrázásokkal, vaskosan dünnyögő basszuskísérettel.  Egyedül a Tell Me A Bedtime Story című szerzemény lett kissé lapos, ebben legfeljebb a dobos ritmikai megoldásai jelenthetnek kiemelkedő élményt, a főtéma elcsépelt és hosszabb is a kelleténél. Maga a lemez egyike Hancock legjobbjainak, nem véletlenül kerültek elő róla egyes szerzemények a későbbiek során is. Elsősorban olyanoknak ajánlott, akik a fúziós korszak alapvetéseit kedvelik.  9/10