Nesze neked kultúra! Most leleplezem magam, hiába a jazz és a prog rock iránti elkötelezettségem: imádom ezt a brutális hardcore rap metal bandát. Mindkét lemezük kiváló, a bemutatkozó talán valamivel jobban sikerült, mint a második. (Return of Da Dragon -1998) A Bring Da Ruckus az összes Brooklyni rap kiadványt megeszi reggelire, pedig vannak ott elég komoly alapművek. Tim McMurtrie ex-M.O.D. gitáros hozta létre a formációt, amelyben alighanem szerepelt néhány rovott múltú zenészkolléga is, ezt onnan gondolom, hogy a tagság olyan személyekből állt, mint: A.J., T, Richie, Roland, K… - meglehetősen sokatmondó nevek!

Ezekből azt szűröm le, hogy jobbnak látták nem feltüntetni a polgári nevüket a művész urak. Feltehetően nem örültek volna, ha egy koncert után odamegy hozzájuk egy rajongó autogramot kérni, majd felmutatja a jelvényét, és bekíséri őket az őrsre. A zene nagyon érdekes, részben a szokásos melldöngetős emberkedés, részben falrengető erejű betonozás, melyben hihetetlenül finom kis dolgok vannak: szaxofon, női vokál, DJ, narráció, sziréna, stb. Garantáltan cukormentes, full gázzal nyomatott kőkemény muzsika, olyanoknak, akik szeretik a szofisztikáltabb taplóságokat.

Igazából attól tartom ezt a lemezt különlegesnek, - és magát az egész bandát - mert ez ténylegesen egy rap zenekar volt, amelyik iszonyat keményen hozta az alapot, tulajdonképpen egy metal hátteret épített fel a dalainak - szemben olyanokkal, mint mondjuk a Bodycount, ahol pont fordítva van, egy kemény zenei alapra Ice-T rárappel. Hogy mi a különbség? Lényegében a hangzásban nem sok, de mégis van: itt hangsúlyosabb a rap, amitől a szerzemények szerkezetileg jobban szétfolynak. Nincs az a feszes váz, terjedelmesebb, képlékenyebb az alap ugyanakkor kőkemény a gitár tónusa, és a szaxofonos sem lágyítja el a nótákat. 

Óriási pluszt jelent a női vokál, hihetetlen sokat dob a hangzáson, a basszus pedig funky futamokat hoz a kemény masszába, a szövegmondás néha átadja helyét a "mesélőknek", ettől kicsit színház-jellegű a dolog (hárman is fel vannak tűntetve, mint narrátorok) mindezekkel együtt teljes a stíluskavalkád. Ha valamihez nagyon kell hasonlítani, akkor az Prince és a New Power Generation - egy lényegesen durvább kiadásban. Két lemez után a Rhytm Trip feloszlott, de Tim nem hagyta abba, létrehozta az ugyanilyen kaliberű folytatást: ez volt a Murder League All Stars. Tőlük is fellelhető néhány videó és egy lemezanyag a neten. Ennyi!  10/10