Néhán sort megérdemel ez a lemez is, hátha valami megmagyarázhatatlan csoda folytán feltámad poraiból a szép múltú Poison Idea, bár mostanában nem nagy esély mutatkozik erre. Jerry A. nagy talányosan úgy fogalmazott a közelmúltban, hogy nem mondana nemet a folytatásra, de ez nem csak tőle függ. Tudjuk, hogy van ez… Nem tőle függ, de ha nagyon akarja, már összehozta volna. Persze ez már nyilván nem lenne ugyanolyan, mint a régi anyagok, hiszen ez a 2015-ös hattyúdal sem volt olyan, és mégis… Mégis ott van még benne a méregfog, ami mostanság is tudna harapni, ha…

Sajnos sok a ha ebben a történetben. Ha nem azzal lett volna elfoglalva a frontember, hogy önéletrajzát megírja és kiadassa, talán még a zenélésre is több ideje lett volna. Erre pedig – mint olvastam – az a válasza, hogy ez az önéletrajz (Black Heart Fades Blue) felér egy Poison Idea anyaggal, legalább annyira ütős és őszinte… (Akkor biztosan tele van valótlansággal – ahogy az lenni szokott)

Az igazsághoz még hozzátartozik, hogy Jerry A. Lang néven tavaly kijött az énekesnek egy szólólemeze, de ez… pfff… Nos, Poison Idea mércével mérve harmatos rigófütty.( From The Fire into The Water - 2022) Ha az előéletét nem nézem, akkor oké, egy hallgatható party rock’n roll lemez, de aligha ezt várta tőle bárki. Ami engem illet, már nem várok inkább semmit, az a legbiztosabb. Ez esetben még akár kellemes meglepetés is érhet.

Na szóval, rövid leszek: ez a kedvenc Poison lemezem. Azt is megmondom, miért. Ugyan messze nem olyan nyers, sötét, és agresszív, mint a bemutatkozó lemez ’86-ból, nem is annyira eredeti, mint mondjuk a szaxofonnal feldobott Blank Blackout Vacant, és akkor még ott van ugye a Feel The Darkness is, ami szintén egy nagyon jó lemez, csak az a baj, hogy 2023-at írunk és ezek úgy szólnak, ahogy... Többé-kevésbé fájdalmasan szarul. Ez van. Nincs az a digitális átkeverés, ami helyre rakná a tompán puffogó dobokat, az alulkevert éneket, stb… És itt ezen a kiadványon semmi ilyenbe nem lehet belekötni!

Talán egy kicsit lehetne még dinamikusabb, még vadabb az összhatás, valahol a fájdalomküszöb határán, azonban már a dobolás önmagában klasszisokkal jobb bármelyik korábbi anyagnál. Ez tény. A cuccot egy olyan felállás rögzítette annak idején, hogy Jerry A. - ének, Chris Carey - basszus , Eric Olsen - gitár, Brandon Bentley - gitár, Nathan Richardson - dobok. Full kredit és minden dicshimnusz a gárdának! Na és a hangmérnököknek : Joel Grind (Toxic Holocaust) és Brad Boatright (From Ashes Rise) – nagyszerű munkát adtak ki a kezük közül. Úgy hasít az anyag, ahogy kell!

Lényegében ez egy agyonbrutalizált rock’n roll album, aminek megvan a punkos lüktetése, a hardcore metal felé való kikacsintása (kissé a Suicidal Tendencies-t idézi) de mégis egy lazább 4/4-es rock’n roll ütemre lett felfűzve szinte az egész, amit aztán a vadállati üvöltések, és a hangulatos gitárszólók még kellemesebbé tesznek. S miután nem megy egy percig sem szentimentális piszmogásba, ez egy bivalyerős kiadvány lett! Csakis egyben szabad lepörgetni, az elejétől az utolsó nótáig. Utána úgyis visszaugrik az ember rögtön az elejére.

A lemezanyagról kissé a Hypnotic lóg ki. Nem rossz nóta, csak a többihez képest itt érzek egy kis lanyhulást, ellenben az első három löket olyan, mint egy szuperszónikus rakéta pályára állítva, és ez a benyomásom a Hypnotic után sem múlik el. Hatalmas a Trip Wire húzása, a Cold Black Afternoon zúzása is. A végére hagytam a leginkább támadható pontot a lemezzel kapcsoltban: ez a játékidő. A 35 percet sem éri el. Sajnos nem vitték túlzásba a srácok, de legalább amit felvettek, azt bármikor jó előkaparni, mert igazán ott van a spiccen.   10/10

Mint azt az itt látható videoklip is szemlélteti, még a 2016-os Calling All Ghosts EP is brutálisan nagyot szólt, majd utána... csend.